A ZOMOTOR.

Ez a szó «zomotor» olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és

régiségbúvárok ismerik, azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni,

mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben, mert

amaz egészen mást jelent.

Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, a mihez nemzetes Tisza

Istvánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való

hétben 1698-ban. Az előkelő nagybirtokú asszonyság egyetlen leányát:

Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához,

tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.

Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, valamint sok

minden nem kerül már az asztalra, a mi akkor kézen-közön forgott: többek

között azok a drága étekfogások sem, a mikkel a hajdani magyar nagyúr a

meghivott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak

valók azok. Most ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen

traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle; akkor

doktor se volt kéznél; a kinek megártott a sok bevett jó, ott volt a

kenő-asszony, kidömöczkölte a hátából a magyar betegséget.

Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több, mint elég.

Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját ismeri minden ember.

Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget

kellett ellátni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a

nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három

kemencze a szilvásban a levelensült készítéséhez. A konyhaművészet

összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratorium azonban

közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetésben, hogy ő

maga mindenre felügyelhessen s vitás kérdésekben döntő szavával

igazságot szolgáltasson. A mire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél

elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja;

délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen

későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor

urfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi banderiummal, a török ellen; mind

azt várták haza, a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg.

Már most hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.

Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi nagytapasztalatú

szakácsa; de a mai napra még elhozatta Bánffy-Hunyadon lakó nénjének az

erdélyi szakácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat,

a ki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortát,

marczafánkot, meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az

ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a

konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni; pedig mindenkinek tele a keze

dologgal. Hanem hát épen az a baj! Két szakács egy konyhában. Mind a

kettő kevély arra, a mit tud, és a mit jobban tud, mint a másik. Még

hozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a particularismus.

Hogy volna az jó az erdélyinek, a mit a magyarországi kotyvaszt? és

megfordítva. Most épen azon hepcziáskodnak, hogy a

«pujpunella»-mártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult

kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál

czifrább és változatosabb. Egyik fél sem enged a magáéból csak egy

szerecsendió-virágnyit sem. «Én Apafy Mihály fejedelem konyhájában

szolgáltam hét esztendeig!» «Utczu ne! Apafy Miskáék nem is ismertek

mást, csak a bosporos levet!» «Micsoda? Az én fejedelemasszonyom,

Bornemissza Anna ő nagysága, olyan miskulánczia-salátát csinált, hogy a

palóczok úrvacsorájának ették volna! Szófia a beszéd! scripta manent!

Itt az én szakácskönyvem. Pujpunella-mártás. Magam írtam ki Pálffy

herczeg archivumából!» «De az én szakácskönyvem nyomtatva van!»

A két hadvezér elkeseredett harczába természetesen hogy a fehérnép is

belekotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekiséretül közbe hangzott a

fahajtörő mozsárcsengés, meg a habverő pergése, közbe egy-egy kastankodó

kutyának a nyikkantása, a kit megrugott valaki.

Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a

nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a

konyhába, kinek hajdan kecskebékazöld színű dolmányáról jócskán

lefoszlott a sárga sujtás, a piros nadrág a két térdén ki van szakadva,

s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan

fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolczi czipó, a kajla savószín

bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott

bőriszákot czepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is

támasztja az ajtóhoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé

törüli a bajuszát, s mikor nagyhamar megérti, hogy olyan veszedelem van

itt, a mibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek

felé, s megpillantva a nagy mákoskalács-sütő kemencze mellett egy köteg

rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe

támasztva az állát, mint a megtestesült makk-túz, az egész nagy

patáliát.

– Mi kell az igazi pujpunella-mártáshoz?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki kell czitalni a nagyasszonyt!

Ő itélje el a dolgot. Ő a tekintély. A legfelső appelata.

Kijönne az különben maga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig

behat. Itt öltözteti ő épen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.

Épen jókor jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a

molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.

A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy

respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matrona, piros,

telt orczával, a mi kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor

haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé

dudorítva s egy fekete csipke-főkötővel megkoronázva.

– Micsoda pogány lárma ez itten! kiálta felreccsenő szóval. Azt gondolja

az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe

nép? Csiba ki innen a konyhából, a kinek nincs itt semmi dolga! Olyan

zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy «mi kell a

pujpunella-mártáshoz?» Hogy a kakas csipje meg a fületeket! Mindjárt

igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos pákosztos had, a ki

nem ide való.

S rögtön sietett is az itéletet végrehajtani: egy pár szájtátó kukta,

kályhafütő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől

előmozdíttatva. «Kell pujpunella-mártás!»

A mint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja Argus-szemeivel azt a

szögletben gunnyasztó, rongyos alakot.

– Hát te itten? nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell

pujpunella-mártás?

A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy

ingatja azt, határozottan kifejezve, hogy nem kiván belőle.

A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál fogva s úgy fölemeli,

hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán a helyett, hogy kilökné azt is

a többi után, hüledezve szól hozzá:

– Nini! Hát nem a Marczi ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az,

Marczi? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?

– Ha nem keerdezte senki. Felelt a legény egész palóczflegmával.

– Hát csak magad jöttél, mi?

– Csak egy szál magam biz een, mert a lovam odaragadt a poroszlói

degetbe.

A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen

betuszkolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha

fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a

palóczot.

– Mi hirrel jöttél a táborból?

– Semmi nagy hirrel, biz een.

– Hát a fiam nem jön el?

– Jönne biz az, de nem jöhet.

– Valami baja van talán?

– Nem fáj biz annak semmije se.

– Hát mit izent?

– Semmi rosszat sem izent biz az, eedes meezem.

– Hát mért nem jöhet? mért küldött téged?

– Hát mert a czifra dolmánya kilikadt.

– Micsoda czifra dolmánya, te?

– A kit az Iluska kisasszony varrott ki arany tulipántokkal, az a

bársony.

– Mi történt vele? Mondd hamar!

– Hát egy gelóbis kilikasztotta a czifra dolmányt, aztán olyankor, mikor

maga is benne volt.

– Meghalt a fiam? kiálta fel Tiszáné, s hirtelen visszafojtotta hangját.

– Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a czifra

pruszlikáját kilikasztotta a gelóbis, az pedig itt van a tarisznyámban,

nee!

Azzal kihuzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársony

mellényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s a körül széles

vörösbarna folt, a kiomlott vér.

Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szivéhez azt a drága

öltönydarabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég

felé: de nem zokogott.

– De ne búsuljon a nagyasszony, vigasztalá a palócz, mert levágták ám a

füleet.

Erre meg a méreg öntötte el az anya szivét, dühösen markolt a palócz

üstökébe s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.

– Kinek a fülét? te!

– Hát nem is az urfiét, hanem azét a beste Karaffiáét, a ki meglőtte.

– Hát bajvívásban esett el?

– Biz a volt annak a veege.

– Miért vívott? Kivel vívott? Ki volt a gyilkosa?

– Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aórromra. Keek huszár volt

a Pálffy regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, a mint a füleet

levágták, a gyenerális parancsolattyábul, mingyárt dezentált a törökhöz

Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.

– Nem beszélted még ezt el senkinek?

– Ha senki se keerdezte tőlem.

– Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, a

míg a mai nap el nem mulik.

– Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem, csak már az üstökömet

eresztené el a nagyasszony.

Mert még annál fogva mindig kézben tartotta.

– Lódulj be ide ebbe a kamarába, sugá dörmögve a nagyasszony, betaszítva

a legényt egy sötét oldalfülkébe, a mi afféle kézi éléstár lehetett.

Találsz enni-inni valót eleget; aztán feküdjél le, a míg rád nem nyitom

az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is.

Azzal belökte a palóczot a sötét oduba, a ki soha annál kedvesebb

tömlöczöt még paradicsomul se kivánhatott magának.

A nagyasszony ráfordította a kamara ajtóra a kulcsot, s azt is lehuzta

és a többihez akasztotta a karikára, a mi egy ezüst lantnál fogva

csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő

a csomó közül s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak

tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihuzta. Volt abban sok

mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiu

ünneplő köntösei voltak, a hogy évről-évre kinőtt belőlük, az anyja

egymásután félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a

legalsóig. Egész addig a kis főkötőig, meg a patyolat félingecskéig, a

mit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymásután.

Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a himzett

mellényt. «Már most te is idekerültél». Erre a szeme csak megtelt

könynyel. Letörülte hevenyén. «Nem! Te rossz szem! Ma nem szabad sirnod.

Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sirhatsz kedvedre; meg aztán

minden nap, minden éjjel, a míg az életbe’ tart.

Megint csak a kezébe vette azt a himzett mellényt. Szemrehányásokat tett

neki.

– Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg épen mára? Ma nem a te

napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek

egymást így megkeseríteni? No most ereszsz innen. Nincs te veled semmi

dolgom. A menyasszonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz

háromszáz hatvannégy nap az esztendőből. No hát feküdjél a társaiddal.

No hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának,

visszajövök hozzád…

De a himzett mellény csak nem akart elaludni, csak nem eresztette őt el.

– No hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen lehetett rá. A kinek

a fiát a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette

volna. Az én bátyámat is megölték, aztán meg az anyám bátyját is

megölték. Ez nálunk a férfi sorsa. A ki fegyvert köt, azt megölik. De

csak ne bajvívásban esett volna el! Bizonyosan ott is a becsületét

védelmezte: szép halál! No, majd holnap beszélünk egymással többet, most

ereszsz engem!

Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két

öklét összeszorítva, a fejét megrázta s a lábával toppantott, úgy

parancsolt a szivének: «vége legyen!»

Aztán indult az ajtó felé, a mi a menyasszony szobájába vezetett.

Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony

pókfonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez: ez visszavonta. Csak

azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a himzett mellényt s

nézegeti rajta azt a golyóvágta lyukat, a mihez fogható véghetetlen

mélység nincsen a világon: «milyen bolond kis lyuk! Aztán elég arra,

hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!

Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire?

Talán arra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó

Istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyóperzselte nyilást

a himzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A mellény elbocsátotta

őt, és elment aludni.

Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az

arcza, mint a piros alma.

A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyulánk termete

elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfüzőt viselték, hanem

hosszú testhez álló derekat, egy sor zománczos gombbal, alól ruta alakú

nyujtványokkal, elől szines skófiummal kihimezve, a ruha patyolat ujjai

kétszeres dudort képeztek, összeszorítva színes csokorfüzérekkel,

azokról meg kettős ezüstcsipke omlott alá; a szűk, ránczos viganót elől

két széles sáv díszíti, sokszinű zománczos aranyvirágokkal gazdagon

megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt

szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.

Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arczán az a

gyanutalan világbabámulás volt kifejezve, mint a ki nem is sejti még,

hogy mi oka van valakinek az ismerős édes anyai arczot itt hagyni s

utána menni egy bajuszos embernek, a kit még alig ismer. Lesütött

pillájú nagy szemeinek ki nem találhatni a szinét, csiga-metszésű, félig

nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül; gyönge piros hajadon

arcza még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni? Jöhet az elé

akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyujtja azt tűzlángra: el van az

még rejtőzve. Hosszú, tömött világos gesztenyeszín haja egész a

térdhajlásig omlik alá, az egyik ága már be van fonva széles

aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan, azt félben hagyta a

nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. Sohasem

fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édes anya

keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány haját

befonni. «A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? A kinek az

anyja az eczetes-uborka-eltevéstől a brachialis reoccupatióig mindenhez

értett, de a ki a leányának még csak a tyukok közé sem engedte meg soha

kimenni, ráfogva a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.

No már megint sirtál egy verset odakinn! dorgálá Ilonka az anyját, pedig

az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja.

Meglátta a tükörből, hogy vörösek a szemei.

– Hát hogyne sirna az ember? mikor a leányát odaadja örökre idegen

embernek.

– Hát hiszen nem lesz az idegen ember, hanem nekem hites uram.

– Oh te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még

az anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült

engemet az anyám.

– Megtanulok magam bánni vele.

– Majd jól esnék még az anyád szavát hallanod, ha csörölve-pörölve is;

majd mikor azt a goromba férfihangot hallod, a ki, még mikor kérni akar

is, csak parancsolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi?

– De már, hogy ne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem az? Van annál szelidebb

ember a világon? Olyan az, akár egy leány.

A nagyasszony két szeme csak még jobban vörös lett erre a szóra.

– Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelid fiú

volt.

– Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik

az ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőjj meg engem, mint

én téged.

A nagyasszony közel volt hozzá, hogy lábáról leroskadjon.

Ilona nevetve folytatá:

– No én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten oda

ugrik hozzá, hogy a sebét bekötözze.

A nagyasszony haragot szinlelt.

– Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad

csendesen, mikor én beszélek. Nem minden ember olyan engedelmes, mint a

te bátyád. A viczispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket

előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép

engedelmesen kell bánnod, mert ha azt megharagítod, még meg is ver.

Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat

kötényével megtörülgesse a szemeit.

– Oh azt bizonynyal nem teszi! szeleskedék bele Ilonka. Dejszen

megmondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt:

«aztán a hugámmal úgy bánj ám, mint az oltári szentséggel, bajtárs!

mert, ha csak a kis újjaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is

a kezednek, még nem ettem viczispánhust, de téged akkor bizony

megeszlek!» Bizony így mondta a bátyám! De hát miért sirsz ezen megint?

Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.

Jó is volna, ha ezen nevetni lehetne!

– No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze,

mindjárt jövök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban:

«Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű

ruha: A főkötő nehéz ruha!» De bizony ne énekelj most világi nótákat,

ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.

A nagyasszony a kincstartó szobába távozott s onnan került elő rövid

időn egy kis imádságos könyvvel, a minek táblája velenczei ötvösmunka

volt zománczos ezüstből, drágakövekkel, valaha Brandenburgi Katalin

fejedelemasszony ajándékozta volt azt a nagyasszony anyjának, így szállt

az leányról-leányra menyasszonysága napján.

– Látod ezt a drága szép kis könyvet? szólt a nagyasszony, kikapcsolva a

filigránmunka csattokat s szétnyitva az imakönyvet.

De a leány szeme nem a szép miniaturfestményű initialékon akadt meg,

hanem egy kis göndör aranyszinű hajtincsen, a mi az imakönyv lapjai közé

volt szorítva.

– Ah! kinek a haja ez itt? ez a sárga.

– Ez a bátyád haja volt, mikor egy éves volt.

– Ah! Ilyen sárga volt a haja akkor? pedig milyen szép sötét-szőke most!

– Nesze: ezt most neked adom.

– Hogyan? A könyvet is?

– De csak a könyvet. A hajat megtartom magamnak.

– Oh bizony, azt nekem adod. Nekem úgy sincs belőle egyebem, neked pedig

itt marad ő egészen.

Ez már megint olyan szó volt, a miért a nagyasszony teljes zokogásra

fakadt, s a leány keblére borulva, annak az égszin bársony mellénykéjét

telesirta könyeivel. A leány mind azt hitte, hogy őt siratják s nevetett

rajta.

– No látod, hogy telesirtad a «vál»-amat; pedig himeztem ám én arra a

nélkül is gyöngyöt eleget. No lásd, épen tökéletesen ilyen dolmánykát

himeztem, ezekkel a virágokkal a Gábor bátyámnak, mintha csak az övét

látnád.

A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha

tőröket szúrt volna a szivébe!

– No már most ülj le csendesen s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a

koszorus pártát a fejedre.

A leány még egyszer visszafordította a fejét az anyjához.

– Mit gondolsz? Vajon viseli-e még a bátyám azt a mellényt?

A mint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyilt fel az ajka,

s az álla hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.

– Anyám! Tán valami rossz hirt hallottál a bátyámról?

A nagyasszony erőt vett a fájdalmán s azt mondá:

– Semmit se, leányom.

– Te tudsz valamit? Előlem titkolod.

– Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a

tájról. No csak el ne kezdj sirni te is. Az volna szép! Ha a násznép

kisirt szemmel találna.

– Oh én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ő vele álmodtam.

A ruhája össze volt tépve-szakgatva, arra kért, hogy varrjam össze, s

mentől jobban varrtam-varrtam, annál jobban széjjel szakadt. Azután meg

azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, a mi be volt terítve

fehér virággal; s aztán a hányat lépett, mindenütt piros lett a virág a

nyomában. Úgy sirtam, mikor fölébredtem. Ugyan mit jelent ez?

– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista

leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul

királyt azért vesztette el az Isten, mert álmokat magyaráztatott,

boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj

le elém, hadd teszem föl a pártádat.

– Oh kedves édes jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma

éjjeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk haza érkezett volna a

menyegzőnkre, én épen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő

meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfűzért ma

a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára, az ő feje úgy fáj, majd

szétszakad, talán majd meggyógyul tőle.

De már ez több volt, mint a mit sziv elviselhet. A nagyasszony

felordított hangja teljes erejével.

– Mennybéli Jehova Isten!!! De micsoda nagy lárma ez már megint odakint

a konyhában!

Azzal kirohant a leánya szobájából, ki egész a konyháig.

Ott persze a pujpunella-háboru már a válság magaslatát érte. A

rézkondért mind a két szakács fogta a két fülinél fogva, s hol az egyik

ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt

mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s

kimondá a csalhatatlan verdiktet.

– A pujpunella-mártáshoz végy harminczhat tojássárgáját, két egész

szerecsendiót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat

koriándrumot, két kanál csorgatott mézet, három egész fehér borsot, négy

kanál szegfüborsot, habard össze hidegen. Azután olvaszsz fel egy olasz

mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa

három-zsiványeczetet, a tárkonyeczetágyról, forrón olvaszsz fel benne

egy diónagyságú fehér terpentint s öntsd a többi közé. Végül szürd át az

egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunella-mártás.

Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a

nagyasszony szive. Furóné asszonyom, meg a fehércselédek körülvették: ne

rontsa a drága egészségét, menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga

is öltözéshez lát már, nem sokára érkeznek az uri vendégek. Ki hagyta

magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele,

hogy milyen öltözetet vegyen e mai napra? Mert volt ott a nagy

ruhatárban egész arsenálja a pompás viseleteknek, a mik örökké divatban

maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a

napvilágon, akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezuttal csak

mind a hamuszin, a sötét burnótszin, meg a violakék ruhákat szedte elő,

a mik a régi magyaroknál a gyász szinei voltak (a feketét pompához

használták) és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép

nagyvirágú rokolyákat adassa magára: «nem negyvenöt esztendős asszonynak

valók azok már!» «Hiszen hetvenesek is viselik ezt.» «Hetvenben megint

újra lehet kezdeni, akkor már szabad.» Megmaradt végtére a sötét

violaszinnél: az jó menyegzőre is, temetésre is.

S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a

hintók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a

vidékről a vendégek, a kiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a

kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet.) A kik a Garam innenső

oldaláról érkeznek, hamarább itt vannak: atyafiság a Nyirről, a

Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is, előkelő ismerősök, a

déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a

kiadó-násznagy, meg a menyasszony vőfélye, a kik itt a városban laknak;

nagy matyó-társzekéren jöttek meg a sárospataki kántista-diákok, a

kántusprézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten;

Eperjesről meghozták a hires trombitásokat; a vándor poéta is megkerült

a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől;

madárszinpadjához készül a morva komédiás; kinn az udvaron mozsarakat

czövekelnek, a mikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a

templomba, hogy a harangokat meghuzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a

piaczon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a

templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe

már együtt van.

Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet

magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál, a hidat háborús

időkben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan

összevárják egymást a Mátyusföldről, meg a görbe tót felföldről jövők,

hogy ne szétszakadozva érkezzenek, s azért késnek oly soká.

Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény még sem érkezik. A

nagyasszony türelmetlen kezd már lenni s egyre küldözi a postát a

nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit?

Végre, a mit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az

ablakokból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől.

A nagyasszony lesiet az udvarra, ott akarja a kérő násznagyot, meg a

leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, a mit «Árpádfájának»

neveznek. A menyasszony, a nyoszolyólányokkal, meg a többi gyönge

hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornácz alatt, a miről két

oldalt vezet le a lépcső az udvarra.

A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel

mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, a mi pedig

ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.

Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában egy lovag, mintha

versenyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a

lovas bekanyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.

Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László

uram, a kérő násznagy, a kinek nem kellene lóháton érkezni, sem a

kezében nem kellene kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arczára

ráismerni attól a fehér kendőtől, a mi a homlokán át van kötve, s amin

keresztül tör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.

A mint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből,

hüvelyébe taszítja a kardját s odasiet a ráváró háziasszonyhoz.

Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajuszszal, kemény,

mélyen bevésett vonásokkal, torzomborz szemöldökkel, az orra hegyén is

három szál szőr.

– Az Istenért! valami baj van talán? kérdé a nagyasszony, a násznagy elé

sietve.

A násznagy rekedt a portól, meg az indulattól, alig tud felelni.

– A legnagyobb baj, édes hugomasszony, a mi csak történhetik egy ilyen

napon.

– A vőmmel történt valami veszedelem?

– Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hirül adjam. Küldje be

az asszonynépet. Maga is menjen innen, nem asszonynak való látvány ez!

– Nem, nem! Akarom tudni, mi történt.

– Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, hugomasszony. A midőn a

kálnai révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket

egy lovas labanczcsapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra

éhezett a czudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés lakodalmazó

násznép, nem is voltunk ellenállásra készülve, pisztolyaink csupa

vaktöltésre korpával leverve; se pánczéling, se karvas rajtunk! Szégyen,

gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat által, a

kinek védelmezni kellene bennünket martalóczok ellen. Megtámadva

zsiványmódra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!

– Mi történt vele? Mi történt?

– Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a

bitangok a kelengyéjét: «kard ki kard!»-ra került a sor, s szegény

Kovách István uramat összevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet

a homlokomra, de ezt számba sem veszem most.

– Meghalt a vőm?

– Az bizony, mire ideérnek vele, aligha ki nem adja lelkét.

Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a

megölt vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven

év körül járó férfi volt, a míg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak.

Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszurás, a kezei

összevagdalva. A szemei még nyitva s üvegfénynyel meredtek fel a fényes

napvilágba.

A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: «lassan, lassan!» mondogaták

a bakról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is

leszálltak a nyeregből és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése,

mormogása hangzott köröskörül.

A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró, a két karját

fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a

semmibe kapkodva.

Hát a menyasszony? Hol van a menyasszony?

Most is ott áll a tornácz kőpárkányához dőlve s elbámuló szemeivel nem

látja, csak nézi, felnyilt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a

rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marczona

férfiak azt az embert, a ki neki élettársul, hitvesül volt rendelve,

kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levágva: csak bámulja,

nézi, de egy irgalmas köny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a

szörnyű látványt.

Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában, a

lépcsők eljáig, a hol menyasszonykoszorus leányát megpillantja, akkor

egyszerre kitör szivéből az eltemetett keserv és átkokra fakad.

– Most tépd le már leányom a fejedről menyasszonykoszorudat! Megölték a

hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az

átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! most itt van a vőlegényed is

halva! Isten pusztítsa el a gonoszokat!

E szóra általános zsivaj támadt.

– Kit öltek még meg? A Gábort? Kit? Azt is a labanczok?

Hanem a menyasszony néma szoboralakja megelevenül erre a szóra.

– Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! sikolt

szivszakadva s tépi fejéről a menyasszonykoszorut, tépi magáról a

boglárt, a kösöntyüt s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a

hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a köny, mint a sebes

zápor. «Anyám! édes anyám! Hová lett a bátyám? Hol a Gábor bátyám?»

Erőnek erejével hurczolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is

kihallik szörnyű sikoltozása.

– Milyen különös az, bátyám, szól a vőfély a kérőnásznagyhoz. Mikor a

vőlegényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett,

mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátya meghalt, mily

kétségbeesett jajgatásra fakadt!

– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben,

tisztelte, becsülte, semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is

nagyon jó volt hozzá. A vőlegény-veszteséget majd kipótolja még neki

valaha a sors; de a bátya haláláért fájni fog a szive, a míg csak él.

Olyan testvérek voltak ezek. Ritkaság volt ilyent látni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát biz a lakodalomból tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ott

maradt a temetésre. A menyasszonynyal levettették a hímzett kantust,

feladták rá helyette a violaszint. A menyegzői sátorból csináltak

castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal

mellett énekelték az epithalamium helyett a: «Halld meg lélek! Mert

néked beszélek!» szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni, de

holtat virrasztani.

Nem fekszik le ezen az éjszakán senki, épen, mintha menyegző éje volna.

A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornáczon,

egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente s riadót fuvat

velük, Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot

küld utána; azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá s

visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély

között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy maguk a

Léva várát megszálló labanczok voltak az orozva támadók: most jó kedvük

van a prédára ejtett aszuboros átalagoktól, a mik a lakodalmi

áldomásokra voltak szánva.

Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, a hol pihennének. A

pinczeboltban a koporsó-födélen szegezik nagy kalapálva ezüst szegekkel

a halott nevét és éveit, a piktor és legényei festik fehér tafotára a

Visontai Kovách czímert; az istállókban lovakat nyergelnek, s a mint az

iródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhirrel a

fáklyás hirnök ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temetőben; a

fegyverteremben a hevesvérű fiatalság tüzeli egymást boszúra,

megtorlásra, összeütve az ezüst pokályokat a szétlocscsanó borral, s

karját egyengeti felemelt ököllel, a mit feszít a bilincsbe vert

indulat; a belső étteremben az éltesebb urak morzsolgatják a bort, a kik

már nem ütögetik ököllel az asztalt, de végighallgatják, a mit egy

őszbecsavarodott üstökű vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak

a bajuszaikat csavargatják a füleik mellé. Legközelebbi atyafiai a

megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hirt hoznak felőle: «már

fölöltöztették, megyszin selyem dolmányba, a fejére kalpagot huztak, hét

fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével, reggelre az is kész

lesz.» De a belső házból rossz hireket hoznak. A szegény

menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta.

Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig birják az ágyban tartani. A

bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől, fehér

paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy

megölték, csak arra vár, hogy a huga eléje menjen. Ereszszék hát! Hadd

tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszoruját, attól az egyszerre

meggyógyul. «Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!»

Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivó-szobáig,

a hol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.

– Hát igazság ez? kiabál rikácscsá vált hangon. Megölték a fiamat. Jól

van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez

volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes

lélek. A ki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, a ki törvényt lát

a népnek, a ki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam

harczolni török-tatár ellen; ott veszett, soha se látom többet; – s

akkor ugyanazok, a kik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat

istentelen rabló módon! Pokol tüze emészsze el az ilyen világot.

Tormássi László bátya atyafiságos szóval csillapítá a nagyasszonyt.

– Ne tüzelj, szerelmetes édes hugám, férfiak dolga ez most már, nem

asszonyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol

tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházadba, ápold

leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.

– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az életben, nem is

teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló

mediczináját az én familiám ugyan nem vette be soha. A ki reánk mérte,

hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek

vagyunk. Itt a példa…

– No hát vegye elő a maga háziszereit, édes hugomasszony, s lásson

utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz

magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki

mesét, majd elalszik tőle.

– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én

mondani?

– Hát mondjad el édes hugom azt a mesét, a mit ő lát most, hagymázos

agyával: «Jó lesz leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára.

Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád

volt, deli, sugár legény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a

bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros

dolmánya!» Na eredj, meséld így. Aztán asszonyhugom! Ez nem lesz ám

mese! Két esztendő, három: nem adok nagy időt, de előteremtem én azt a

vőlegényt, a ki itt fordul be az erdő felől, – fehér lesz a lova, piros

a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg,

hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa s nagyot ne fenyegessen vele

arra nyugot felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a

nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson! annak,

a kit én vőlegényül ide hozok, labanczok vérétől lesz piros a lova

sörénye, piros a dolmánya!

Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra s kivágták maguk

alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.

Tiszáné nagyasszony pedig zokogva borult László bátyja nyakába.

– Úgy! úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok, rakásra hányjátok, a hol

elől-utól egy kék dolmányos labanczot találtok: élve ne hagyjátok!

Nagy nehezen sikerült a nagyasszonyt ágyasházába áttuszkolni.

Ott feküdt a leány szétdult párnái közt, a két szeme úgy égett, mint a

csillag, orczái csupa tüzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő

kigyó. Igaz a, hogy annyi asszonynép közül, a ki körüle állt,

hideggel-meleggel, itatni, kötözni, és egy sem birt vele, az anyját

mégis megismerte, annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.

– Menjetek ki, mind asszonyok, lássatok a dolog után, én most itt

maradok magam.

Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes

leventéről, a kiről nem tudhassa az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény?

Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orczája.

Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros? – Közbe itatgatta sajátkeze

fejte, posajtotta, drága jó hűsítő savanykás itallal, a milyent világért

se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétől, meg ettől a szertől

elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölében

tartá a fejét. Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak

elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok

danája: «Ágyugolyó rontja össze testemet, Édes anyám sírva-ríva keres

ottan engemet».

Ez volt a zomotor.