Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami
közbe nem jön, a mi a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az
ordináncz jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van és bebocsáttatást
kér a lévai vár volt labancz-parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram
salvus conductusával jött idáig.
Ocskay átvette a salvus conductust s átfutott rajta.
– Ecce a labancz-kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával.
– Miféle nemzet? kérdezé Tormássy László.
– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az
asztalnál, urak. Ez tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!
A labancz-kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás tollas
kalapjával, gavallér módjára, üdvözlé a házi úrnőket, azután meg
katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta;
széles felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló
tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyuval; az arcza egészen olasz
jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arczéllel,
egyenes orral, kerek szemöldökökkel; szemei oly sűrű ránczok közé
szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; a miknek aztán a szája is
szekundál, a két szeglete örökösen felfelé levén huzódva, s ezáltal
valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé,
kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú
csigákba fodorított allonge paróka, a mi akkori idők szerint a
civilisátió divatja vala.
Egészen idegen accentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta
itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.
– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még
akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: «szolga! alázatos!»)
– Hozott Isten, bajtárs, fogadá Ocskay. Azt hallom, hivünk akarsz lenni.
Ha így van, ülj közénk s végy részt a lakománkban.
– Hát bizony, nem is vagyok bolond, szól nevetve a kapitány, hogy ott
maradjak paprikában főtt bivalyhust enni, mikor itt pompás lakomában
részesülhetek…
(Ez jól indokolja a zászlócserélést, egy jó lakoma kedveért!)
– A nevem Scharada Nepomuk.
– Micsoda? kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra, Tormássy László.
De ilyen névvel ugyan én mellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a
helyére. Elébb keresztelkedjél ki magyarnak!
– Úgy van! úgy van! kiabálának egyszerre többen. Ki kell elébb
keresztelkednie. A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.
A kapitány fideliter viszhangozá a nevetést.
– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl «Sárady». Ez csak jó
magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű
keresztyén római katholikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán
a paszitában magam is résztvehessek.
– Meglesz mind, atyafi, mondá Tormássy. Itt a pap (Andrássy Mihályra
mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; keresztanyának meg, minthogy
pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk.
Aztán jön a paszita.
A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni.
Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labancz
kuruczczá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell
keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis
asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra
kitették a nagy ezüst medenczét, az ezüst korsóval; Andrássy Mihálynak
felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is
feltette a táritoppos fejkötőjét, a miben olyan volt, a mint a
kalendáriumban a napot ábrázolják; hogy hát már most ők majd
megkeresztelik az áttérő labanczot. Addig pedig felhozták az asztalra a
jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.
Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, a míg a barát a maga
breviariumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott,
hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:
«Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?» (Ellent mondasz-e az
ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)
De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony,
kisértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból
sipákolt volna: «non contradicas!» (ne mondj ellent.)
Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem
látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt,
úgy elbámult. Egy percz mulva egy másik hang, olyan, mintha valaki az
orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelő kancsóból kifelé
gágogni:
«Non contradicito!»
Ujabb, még nagyobb elhüledezés!
Utoljára egy mély bassus hang a keresztelő-asztalka alatt zúgott fel
rémletesen:
«Nemo mihi contradicat!» (Senki nekem ellent ne mondjon.)
De már ezt meg kell fogni!
Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is, meg a kapitány is
az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s ime, midőn
újra előkerülének az asztal-függöny alul, a barát fején volt Furóné
asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány
tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány
allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!
Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a
szemfényvesztési tréfára.
– Diabolus te baptiset! kiálta a barát, hozzávágva a neophitához a
breviariumát. S volt nagy gaudium, a míg kiki a maga fejét
visszacserélgette.
Csak Ocskay nem nevetett ezen.
– Hagyjátok abba! szólt parancshangon. Nem szeretem, ha a vallás
dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás czeremoniáit; ebben egyeztünk
meg. Ezt látjátok a fejedelem medaillonjára verve. Add a kezedet,
bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady
lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, prædicatumot kapsz.
– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint
az elhagyott alatt! veté utána Tormássy.
– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint
a régit, mondá a kapitány s olyan különösen mosolygott hozzá.
– Akkor hát mellém ülhetsz, mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a
székét; hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát, mert oda engemet
nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.
– Itt hordom magammal, szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott
várkulcsot s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé
forgatta a két szemét, a mikor azt mondá: őrizze kegyelmed nagyobb
szerencsével, mint én őriztem.
– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el
valaki. De ni! Mi a ménkő?
Hát a mint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a
czifra ollója volt a tenyerében, nem más.
– Az én ollóm! kiáltá a nagyasszony megrettenve; hogy kerül a kegyelmed
kezébe az én ollóm?
– De hogy kerül a kegyelmed lánczára az én várkulcsom? kérdezé Tormássy.
A mi felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.
– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt, mondá Ocskay, mert bizony
még hátrafelé fordítja a fejeinket.
A kapitány azonban a töltött-káposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud
valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymásután, mintha ott sem
lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, a mikkel
evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.
A kapitány oly kedélyesen kaczagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az
egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly
komoly, érzékenységre hajlandó, pathosteljes szónoklatok, a mik a magyar
férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kaukler idegennek a
bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, a kik a haza sorsán
búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik
benne, ha egy czimborára talált, a ki tréfát hágy magával űzni. Még a
nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. Csak Ilonka nem
mulatott rajta, s jól esett a lelkének, hogy lát egy másik arczot is,
mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se
tetszik e tréfa.
– No te, ördögökkel egy idős! mondá a nagyasszony a kapitánynak. Ha
énnekem elő nem adod az én szép gyöngyháznyelű késemet, a mit elnyeltél,
én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malaczot egészben, majd
meglátom, hogy kezded ki?
A kapitány e szóra elkomolyodott, s a mint a szép pirosra sütött
malaczot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a
kezeit s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.
– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy én nékem
egy eleven malaczot kell felennem?
– Eleven malaczot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról.