Valami kaparászott az ajtó külső oldalán. Hubanek ur igen figyelmesen
pislogott oda az okulárja felett, a mely okulár nagy spanyolviasz
csomóval volt összereparálva a nyereg kellős közepén, a hol a Hubanek ur
nagy, piros, bibircsós orrán megtelepedett. – Valami kutya, vagy mi – s
Hubanek tovább öltögetett egy rettenetes nagy csizmán. Már későcske volt
őszi délután, a mit még a köd is terhelt. Az ablak szürke négyszöge
éppen csak hogy elütött a faltól s hogy künn még nincs éjjel, azt
bizonyos halvány vörös derengés mutatta rajta, a hogy a sábai és a
gubolai hegyek körül sok vizes párákon keresztül még egyszer
visszapislogott a nap. Mikor megint megkaparászták kivül az ajtót,
mérgesen kiabált ki a mester.
– Bujj be, no!
Maga meg se mozdult. A tőke fölött már égett a lámpa. Kormos, pislogó
világítás volt biz’ ez, de a Hubanek ur felőli oldalon egy vizzel teli
gömbölyü üveg is függött a lámpán. Ezen át verődött rá a nagy csizma
beteg tájékára a fény nagy tüzkarikában s már csak néhány öltés
hiányzott ahhoz, hogy egészen hozzánőjjön a lábbelihez a folt.
Azonközben az illető megtalálta a kilincset és belépett. Sok lépéssel,
tipegve, egy kicsit aggodalmaskodva is, mert először látogatott be ebbe
a sötét szobába. Öt-hat esztendős kis lány volt az illető. Elég okos
pillantásu gyerek, lenszőke hajjal, a mi rá volt fésülve, pomádézva a
fejére és hátul egy olyan kis fonatban végződött, mint hogyha egy
darabka madzag lógott volna le a feje bubjáról.
– Tisztelteti anyám s azt mondja, hogy verje meg Lőrinczet.
A suszter még varrt egy-két öltést s csak azután pillantott oda.
– Ki?
– A Hubanek ur, maga a Hubanek ur…
– Lőrinczet?
– Igen.
– Hát aztán minek, te majom?
A kis lány föl se vette a sértést, az igaz, hogy nem is volt az ugy
mondva, mintha Hubanek ur bántani akarta volna a gyereket. Csak éppen
hogy tetszett neki, hogy igy ideáll eléje ez a csöppség és követelőzik
Lőrinczet illetőleg. Lőrincz… Mosolygósra gömbölyödött a varga arcza s
ellágyult a pillantása, a hogy a gyerekre gondolt. Hát erről nem lehet
tenni. Ketten maradtak, miután meghalt az asszony és összenőttek, mint a
tőke meg a venyige. A varga egész nap ugy dolgozott, hogy a gyerek járt
az eszében. Sok aggodalommal, tépelődéssel, hogy: – mi lesz belőle s
megnyugodott, elpihent, a mikor este lefeküdtek s a két kis meleg
karocska átfonta a nyakát. Egy efféle özvegy embernél, aki ehhez még
csizmadia is, az volna a dolog rendje, hogy nekiadja magát az ivásnak.
De ez a gyerek tartotta benne a lelket. Annál nevezetesebb eset hát ez a
mai. Hubanek ur nem is tudta hirtelenében, hogy mit szóljon hozzá.
A gyerek bátorságra kapott s most már szaporán pergett a nyelve.
– Mert azt izeni édes anyám, hogy majd ő tekeri ki a nyakát.
Hajkurászsza a pipéket, egy már fel is fordult.
A Hubanek ur arcza iszonyu dühbe borult.
– Ki az anyád?
A gyerek a fejével kifelé intett:
– Itt lakik.
Akkor már a sarokba vágta Hubanek ur a nagy csizmát, a fejébe nyomta a
kalapját s hogy valahogy meg ne rémítse a gyereket, csendesen szólott
hozzá:
– Vigyél oda, lelkem. Vezess csak… Fogd meg a kezemet, nesze… – Magában
pedig veszett mérgesen dohogott. Még hogy kitekeri a nyakát, kitekeri… S
a szemébe szökött a könny, a hogy eszébe jutott Lőrincz, a szegény árva
gyerek, a kinek valaki kitekeri a nyakát.
Ezenközben átmentek a harmadik házba. Az ajtóban egy szép nagy asszony
állott s az utczára nézett. Tele volt vele az ajtó köze, pedig nem volt
tulságosan kövér. Hanem nagyon egészséges. Széles csipőire kétfelől
ráülhetett volna egy-egy gyerek, telt keblén erősen megfeszült a rékli s
az arcza tüzben égett. Féloldalról a sütőkemencze lángja világította
meg, fénylett a haja, a bőre s jókedvüen csattogtak a kövér kezei, mikor
észrevette, hogy valaki jön a gyerekkel s a lisztet igyekezett
lecsapkodni róluk. Hubanek ur mérgesen jött, de a tornácz ajtajában egy
perczre megállott. Beszélni akart, de elakadt a szava. Rábámult az
asszonyra, gyüjtötte magában a mérget, hogy illendően kitörjön, de csak
hebegni tudott.
– Maga az, maga, a kinek a gyerekem nem tetszik?
Az asszony mérgesen kiabált vissza neki:
– Én hát. Tartsa otthon. Nem arra van az embernek az a kis jószága, hogy
a más gyereke agyonverje. Lássam itt még egyszer, majd adok neki.
– Csak nem?
– De igen.
– Majd meglátjuk.
– Megláthatja, hogy ha kedve telik benne.
Hubanek urat nagyon bántotta az, hogy nem tud kedvére kiabálni. A szép
nagy asszony átnézett a feje felett s mintha minden szót, a mit
kimondott, külön a fejéhez vert volna. Elkábult s most már csak egy
szóval szólott bele a feleselésbe. Inkább az asszonyt nézte s
elkedvetlenedett, a mikor hátat fordított neki s bement a kemencze elé a
kenyerével foglalatoskodni. A hogy aztán ki se nézett többet, látta,
hogy semmi keresnivalója sincs már. Kedvetlenül ballagott végig az
udvaron s a kapuból visszanézett. A gyerek a nyomában ment s még mindig
kiváncsian nézett fel rá. Hubanek ur majd felbotlott benne s aztán
simogatni kezdte a haját.
Másnap az asszony ment át hozzá.
– Varrja, varrja, – mondta s letelepedett a tőke mellé a másik kis
székre. Hubanek ur abbahagyta a munkát, föltaszította az okulárt a
homlokára s egy kicsit szégyenlősen nézte az asszonyt. Bünösnek érezte
magát; ez a szép nagy tisztességes teremtés bizonyosan azért jött, hogy
számon kérje tőle a verést, a mit a gyereknek kellett volna kapni.
Hirtelenében hazugsággal segített magán.
– Kapott az urfi, kiadtam neki apait, anyait.
– Hát ha megabriktolta egy kicsit, jól tette – mondta az asszony. – De
nem azért jöttem. Nem szeretem a haragot, szomszéd ur. Adja a kezét,
aztán – elfelejtjük. Jó lesz?
Hubanek ur hosszabban tartotta a magáéban a szép asszony kezét, mint a
hogy ez illett volna. Az asszony huzódozott is és megfenyegette. No
nézze meg az ember, mondta és kaczagott. Erre Hubanek urnak is jó kedve
lett. Mindenféle piros bőrhulladékot szedett össze a tőke mellől és az
asszony markába nyomta.
– Majd eljátszadozik vele a gyerek, a lányka.
Éppen erre nyitott be a fiu s elképpedve nézte a sok szép bőrt, a hogy
az asszony egy ujságpapirosba göngyölgette, és sírni kezdett. Nem
hangosan, csak folyt végig az arczán a könny. Az apja boszankodva
fordult el tőle és az asszonynyal beszélgetett tovább.
– Nehéz sor az, ha igy elmarad az ember. Csak ugy taszigálja a napokat
előre. Asszonyságnak is özvegynek tetszik lenni?
– Igen, elmaradtam a szegény uramtól. Szücs volt a megboldogult. Csak
éppen hogy az a szerencsém, hogy összehoztunk valamicskét, nem állok
egészen segítség nélkül a világban.
Hallgattak. Jó későre jegyezte meg Hubanek ur:
– Ha töri magát az ember, hát legyen láttatja. De hát igy csak széthull
minden.
Sóhajtott, azután az asszony is s hátul a szoba sarkában még mindig sírt
csendesen a gyerek. Az asszony szemmelláthatólag idegenkedve pillantott
oda s fölugrott, hogy most már megy. Hubanek ur az ajtóig kisérte s
aztán nem is szólott a gyerekhez. Olyasformát érzett, mintha egyszerre
leszakadt volna róla ez a kis roszlelkü. Megirigyelte azt a kis piros
bőrt a leánykától. Csak neki kell a játék, másnak nem is adna.
S harmadnapra csakugyan kikapta a maga porczióját Lőrincz. Estefelé
történt. Hubanek ur az asszonynál volt. Pipázott a tornáczon s a háta
mögött el-elsuhogott a sok szoknya. Kivörösödött arczczal figyelt hátra,
mindig arra, a merre az asszony topánkája ropogott s akkor esett meg az,
hogy a nagy futásban a fia fellökte az udvaron a leányt.
Hubanek ur ordítva szaladt utána.
– Te marha te, te szamár, te nagy kamasz, nem tudsz vigyázni, hogy ne
bántsd meg azt a szép kicsi leányt…