Hát ez az kérem. Magunk között csak ugy nevezzük, hogy: vadölő
kisasszony, a titulus nem éppen találó, hanem jellemző. A kisasszony
tudniillik még nem jutott el odáig, hogy vadat öljön, bár meg vagyok
győződve arról, hogy sikeresen elbánna azokkal is. Szerényebb körünkben
megelégszik egyelőre azzal, hogy kutyát, macskát, tanítót, pókot, legyet
kinoz. Utálatos, rosz gyerek, a kivel szemben nem árt a fegyelem. A
fegyelem alatt mindent értek, koplaltatást, verést, rabságot, a mi éppen
beleillik a tisztelt tanító ur nevelési módszerébe. A szomszéd szobában
talál nádpálczát, pipaszárat s ha visít a kisasszony, hát legyen
meggyőződve, hogy itt mindenki süket. Ha pedig idetolakodnék valaki,
teszem fel az anyja, a ki elrontotta, hát csak tessék kiutasítani. Én
feljogosítom reá. Átlátom, hogy egy leánygyermek oktatásához illendőbb
volna valami női tanerő, hanem ilyen már nem akad. A kisasszonynak hire
van Pesten. Hát csak előre, tanító ur ismerkedjenek.
Ezt a beszédet nyugodalmas polgári melegben, szép, nagy napsugaras
szobában egy valamicskét pohos, vagyonos formáju ur intézte egy fiatal
emberhez, a ki mellette állott és figyelmesen hallgatta. Alacsony
termetü, viseltesen öltözött legény volt, durva falusi fejjel, a melyen
az erősen kidomborodott homlok felett olyan kurtára volt nyirva a haj,
mint a milyen a fogkefe sörtéje. A hátuk mögött egy ijedt nézésü asszony
állott, a ki, a mikor azt mondta az ura, hogy: – nádpálcza, pipaszár –
minden szónál összerezzent. Ez a három ember általában a hazug csoport
volt a szobában. Az asszony a tulságos rémület, a férfi olyan Drákó, a
kinek impozáns hátán kedélyesen pötyögött a kabát, a diák pedig
figyelmes, mosolyogva hallgató figura, mig befelé, titokban kiverte a
verejték. Tetszett neki a jó mód s mosolyogva hallgatta, hogy nem tart
sokáig. Pedig szeretett volna beletelepedni. A ki olyannak szolgáltatta
ki magát, a milyen valójában, az a kisasszony volt. Nyolcz-kilencz
esztendős lányka, egy divány sarkában. Összeszorítva a száját, egy
kicsit banzsítva figyelte meg pár perczig a tanítót, aztán megvetőleg
fölbiggyesztette az alsó ajkát, mintha bele akarna fütyülni az
orrlikaiba. Körülbelül azt mondta ez a félremagyarázhatatlan arcz: Ezzel
ugyan hamar elkészülök.
A jómódu ur kiment s egy kicsit huzódozva utána ment az asszony is. A
diák még gondolkozott egy kicsit az ajtóban s aztán megindult a gyermek
felé. A kemény koponya erősen dolgozott. Homlokán sürün egymás mellé
sorakoztak a ránczok. Valami ujat akart kitalálni a diák, hogy csak
lecsapjon erre a kis ütegre és levegye. Egy pillanatig se vette komolyan
a szigoru apát. Ha valami értelme lenne a szigoruságnak, bizonyosan
rájöttek volna az elődök is. Ezt, a gyereket valahol másutt kell
fülönfogni. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy hozzáférkőzzék. –
A gyerek azonban csufondárosan vigyorgott rá. Már is észrevette, hogy a
hosszu hallgatás zavart jelent. Mondani kellett neki valamit. – Laposan,
még mindig tanácstalanul kezdte el hát a beszédet a diák.
– Hogy hivják, kis leány?
A gyerek durczásan nézett rá s összeszorította a fogait, nyilvánvaló
jeléül annak, hogy nem szándékszik társalogni.
– Különben hisz mondta a papa, Ilus. Maga az az Ilus, a kinek egy csepp
esze sincs. A kisasszony mondta, a ki elment. No hiszen szépen ment el
az is. Sírt szegény. Innen, ugy látszik, mindenki ugy megy el. Szereti a
mesét?
A gyerek nézett rá, de egy szót se felelt.
– Ha akarja, mondok egyet. Ismeri a Mek-Mek szabó történetét? Szép mese.
Nekem is van otthon egy kis hugom, éppen akkora mint maga, de persze
illedelmesebb. Hát tudja, Ilus, az azért van, mert ő szegény gyerek. A
gazdag kis lány mind haszontalan. Például hát maga. Egyebet se tud, mint
megszomorítani a szüleit…
A gyerek nagyot viczogott a fogai között, mire igen nagyon elkomorodott
a diák. Elsétált az ablak felé, hogy legalább az elkényszeredett arczán
ne mulasson a gyerek. Egyszerre hirtelen megfordult s vállat vont.
– Mert azt jegyezze meg magának, hogy én inkább elmegyek innen, mintsem,
hogy magát bántsam. Ha sikerül szép szerével, okos szóval boldogulni
magával, hát jó. Ha nem, hát az Isten áldja meg. Az ilyen kis lány nem
arra való, hogy egy ilyen nagy ember rátegye a kezét. Nem is élném tul,
ugy szégyenleném magam. Ne féljen tőlem. Nem vagyok én hóhér.
A kis lány elfintorította az arczát s előbb az egyik, aztán a másik
vállát rángatta föl. Meg lehetett érteni, hogy mit gondol. – Törődöm is
én veled.
A diák leült melléje a díványra. Szomoruan nézte maga előtt a földet s
uj módot keresett a közeledésre. Megfogta a gyerek egyik kezét, de
hirtelen vissza is kapta a kezét. A kis lány mint valami vadmacska
rontott rá a körmeivel s négy barázdát huzott a kézelőjétől le az
ujjáig, olyanformán, a hogy a keztyüt szokás kivarrni. Kiserkedt a
karmolásból a vér. A gyerek szemei diadalmasan szikráztak s készen
állott arra is, hogy ujra karmoljon. Kis hegyes fogai is kivillogtak
piros ajkai közül. Ugy látszott, hogy harapni is szeret. A diák
fölállott mellőle s mig a zsebkendőjébe takargatta a kezét, lopva
pillantott néha be rá. Azt várta, hogy most majd elképped egy kissé. A
gyerek pedig sunyi pislogással nézett vissza rá.
– Magával nem lehet semmit se kezdeni.
– Ugy-e, hogy nem? – Valami ilyes ragyogott ki a gyermek szemeiből.
S egész komolyan készülődni kezdett a diák. A zsebéből kivett egy ócska
sált és a nyaka köré csavargatta, előkereste a keztyüit is, sokáig
huzgálta. Nem akart sietni. Mindentől külön bucsuzott s iszonyuan
elkeseredett azon, hogy most már mindjárt ujra künn lesz az utczán.
Reggel jól megnézte ezt a szép házat, aztán mig a jómódu urral tárgyalt,
megtetszett neki a berendezés kényelme, homályos üvegtáblák mögött a
szekrényekben a sok ezüst, a puha székek, nagy nehéz asztal, mindenütt
szőnyeg és a nagy meleg. Pénzecskét is igértek s egy gyerek mellett
bőven marad az idejéből a tanulásra. Koplalni se kell… s ez a kis béka
egyszerre keresztülhuzza a számadásait. Hát teheti. Még egy ilyen kölyök
is ur s a szegény, kopott, kenyéren rágódó diákot rugják erre-arra…
Elkeseredve járkált a szobában s kitört belőle a panasz.
– Hát igen. Most majd beleteszem ujra a hirdetést a lapba, aztán várom,
hogy talán megint akad egy ilyen hölgyecske, a ki lekaparja kezemről a
bőrt. Egyszer, majd ha nagy lesz, gondoljon arra a szegény diákra, a ki
itt most diskurál magával. Megint kimegyek a nyomoruságba. Nem tudok
tanulni. Le kellene tenni a szigorlatokat s nincs pénzem rá. Egy ilyen
szegény legény ugy kódorog az utczán, mint a kutya.
Mintha érdeklődés csillant volna föl a gyerek szemeiben. Olyasformát
vett észre a diák és mohón folytatta. Nem is a gyereknek beszélt, hanem
csak magának.
… – Ki törődik vele… Maguk esznek, isznak, mulatnak. Tudnak kenyeret
keresni. Én hiába akarok. Lássa, másfél éve már annak, hogy nem eszem
rendesen. – Elszégyelte magát. A gyerek rábámult, majd elnyelte a
szemeivel. – Erre még dühösebben beszélt tovább. Csak a szemeket látta a
gyerekből, az eszébe se jutott, hogy egy kis vad csöppség, a ki
hallgatja. Rohanvást tört ki belőle a méltatlankodás. Egyet-egyet ütött
az öklével a levegőbe, mintha össze akarna törni valakit s néha a
torkára fojtotta a hangot a neki vadult nagy keserüség. – Hát igen.
Nőjjön fel ugy, hogy tudjon erről is. Én a kis hugomnak egy kóczbabát se
tudok vásárolni, anyámnak is kellene küldeni valamit. Dideregve
szaladgálok az utczán. A lavoromba belefagy a viz… S egy ilyen kölykön
mulik az egész. Tanulni tudnék, én is jóllaknám, mint maga.
Megszolgálnám. Nem kell nekem a tietek ingyen. Te, te, te… Ökölbe
szorította a kezeit és a divány felé rohant, mintha össze akarná törni a
gyereket. Az pedig tágra nyitott szemekkel figyelt reá. Észre se vette,
hogy bántani akarja, csak nézte. A diák is rábámult s megcsuklott a
hangja s szakadozottan, lélegzet után kapkodva beszélt tovább.
– Ti beteszitek az ablakot, aztán pusztuljon a nyavalyás, a ki künn van.
Én is, más is. Ne felejts el, ha majd megnősz. Nekem mindegy, csak hogy
hát otthon is vannak. Falun…
Félve csuszott le a gyerek a diványról. Az egyik harisnyája lecsuszott a
bokájára s a diák gépiesen öltöztetni kezdte, mintha a bátyja volna.
Ujjait belemélyesztette a hajába s hátrasimította a kóczos fürtöket,
letévedt a keze az arczára is és megsímogatta s ködös pillantással
ismételte: – Vannak, bizony vannak…
A gyermek belekémlelt az arczába s azt kérdezte:
– Melyik falun?