Krug urat ki kellett kezdeni valahogy. Ebben csöndesen megállapodott a
Jármos-féle iroda, a minek pedig Krug ur, egy igen igénytelen kis szőke
ember volt a látható feje. Jármos egész nap a fiakkeren ült s egyik
építéstől a másikhoz vitette magát, aztán meg a bankokba kölcsönt
hajszolni a házakra. Ha véletlenül bement az irodába, a lépcsőházból
nyiló külön ajtón járt be a maga szobájába s fogadta a feleket, számolt
a mesteremberekkel, künn a fiatal embereket néha egy hónapig se látta.
Krug ur volt az, a ki bejárt hozzá referálni s bár derék és tisztességes
ember volt, gyanussá tette az iroda előtt az, hogy négyszem közt beszélt
az építészszel. Ki tudja, hogy mi mindent mondhat neki… Krug ur nem
igyekezett tisztázni az állapotot, a mi különben nem is igen volt
terhére. A maga óriás rajztáblája és az iróasztala foglalta el. A hogy
levetette a a kabátját s felöltötte az irodai zubbonyt, már a rajzot
fürkészte a szeme s a hogy redőkbe borult a homloka, látszott rajta,
hogy számol, spekulál s nem létezik számára az iroda többi szobája. Künn
pedig viczczeket csináltak rá s különösen nagy sikerei voltak egy kis
fiatal embernek, a ki a biczegő járását utánozta, meg a rekedtes,
szerény, csendes hangját, a hogy mondta: – Kérem a kaszárnyát Moll ur,
tessék csak ide adni a farczádi templomot Meskó ur. – Délutánonként
nézett ki a többi szobába s elálldogált egy-egy rajztábla előtt félóráig
is. Nem volt valami nagystílü ember, de szörnyen alapos. A hibát azonnal
észrevette s megmutogatta mindenfelé. – Az építész igy meg ugy kivánja,
– azt szokta mondani, hogy teljesen elvesszen a sok csinos, jól
felöltözött ur és a nagy rajztáblák között a maga igénytelen kis
személye. Ezzel azonban azt érte el, hogy ugy beszéltek róla, mint a ki
adja a bizalmast. A belső embert – és gyülölködő pillantásokkal kisérték
az utjában. Ő látta, hogy hüvös van körülötte s megérezte a nagy
ellenszenvet, de nem tehetett egyebet ellene, mint hogy még inkább
összehuzta magát. Valósággal alázatosan jelentette ki ennek vagy annak a
rajzolónak, hogy a méretben tévedett, vagy hogy a rajza szerint, ha
építenék, beomlana a boltozat. Ha pedig az fölpattant, hogy: – ugyan
kérem – hát bebizonyította neki s elfojtott méreggel feküdtek neki az
emberek a tábláknak ujra. Az ő rovására irták a hibáikat s boldogan
lélegzett föl az iroda, ha valami vidéki munka megindítására a kis vézna
ember egy-két napra elutazott. Ez is megesett néha. Az építész kivánta.
Hogy azonban odáig jutott a dolog, hogy valahogyan ki kellett kezdeni
Krug urat, ahhoz köze van egy kis szerelemnek is. Nehányan bejártak
vasárnaponkint az építészhez. Persze csak a számbavehetőbb emberek, a
diplomásak s teát ittak odabenn és udvaroltak a kisasszonynak, Krug ur
is. Persze a maga módja szerint, csendesen, szerényen, de sokkal
igazabban, mint például Kelemen ur. Ez az ember szép nagy figura volt:
elegáns, magas termet, szép selymes, gondosan ápolt kis fekete bajusz,
szabályos egy kissé talán nagy orr, merész pillantásu nagy fekete szemek
és hosszu göndör haj… Egészben oly müvészforma ember volt, hanem a
mesterségében nagyon gyönge legény. Őszintén szólván, előbb hozzáhajlott
a kisasszony rokonszenve, csak a mikor látta, hogy üres emberrel van
dolga, akkor vette észre maga mellett a másik szék ölében Krug urat.
Szóba állott vele s azon az estén, a mikor ez a nevezetes eset
megtörtént, a szép ember semmiképen se tudott hozzáférkőzni többé.
Azután se igen, pedig igen gavallérosan lépett föl. Sohase jött virág
nélkül, csinosan beszélt, egy kicsit édeskésen, sok bókkal – a leány
szeme pedig a háta mögött kutatott valakit s fölgyult az arcza, ha
meglátta a kis szürke fiut. – Ezért is ki kellett kezdeni Krug urat.
Legalább is olyan alaposan kikezdeni, hogy másfelé keressen magának
foglalatosságot. Ijedjen meg egy kicsit.
Az iroda már előre tudta, hogy mikor veszi munkába Kelemen ur a kis
szőke emberkét. A heczcz nem is igérkezett rossznak. A sok borsot, a mit
az orruk alá tört ez a majom, egyszerre viszafizetik neki. Az építésznek
egy estéje után kellett elkövetkeznie a a dolognak és hogy lehetőleg
nyilvánosan történjék meg, a kávéházban várta Kelemen urékat az egész
iroda. Krug urat, ahogy leült az asztal mellé, remegés fogta el.
Észrevette, hogy igy együtt vannak s szorongva nézett körül. Inkább csak
sejtette, hogy valami készül s mint a ki már hozzá van szokva a
hajszához, a kelepczét kereste. – Uram isten én egyiket se bántom –
motyogta egy nagy ujság mögött. – Egyiket se, hát mit akarnak tőlem…
Magába mélyedt s ugy elárasztotta a keserüség, hogy valósággal
összeroskadt a székben. Pillái alól egy könny szivárgott ki s végigfolyt
az arczán.
– Minek sírsz? – kérdezte Kelemen.
Krug letette az ujságot és vállat vont.
– Gyöngül a szemem – mondta, de érezte, hogy föl van zaklatva a vére és
mert nem képes másképpen könnyíteni a lelkén, rögtön özönével fog
hullani a könnye. Elejét akarta venni annak, hogy nevetségessé váljék
ezek előtt s egy pénzdarabbal megkoczogtatta a poharát. Fizetni akart s
mig fölállott és nedves szemeivel a kabátját kereste, hangtalanul, csak
magában folyton azt ismételte: – én egyet se bántottam, egyet se.
– Hová futsz? – kérdezte Kelemen.
Krug pár biczegő lépéssel a fogas felé indult s visszamormogott: – haza.
A szép nagy ember erre a többire sandított s némi pauza után szólott
ujra.
– Talán a társaságot nem találod méltónak magadhoz?
A kis vézna ember már belebujt a kabátjába. Mielőtt felelt volna, egy
pillanatig merőn rábámult a művészképü urra s aztán visszament az
asztalhoz. Most már nem volt izgatott. Maga is elcsodálkozott azon, hogy
milyen egyszerre szállotta meg a nyugalom. Körül tudott nézni s
egyszerüen minden indulat nélkül beszélt.
– Igazad van. Hitvány emberek vagytok.
Mind felugráltak, de a kis betegforma ember meg se remegett. Mig
elosztotta az asztalon a borravalókat s az aprópénzt visszatette a
tárczájába, mindennel leszámolva nyugodtan folytatta tovább:
– Tizennyolczan vagytok s idejöttetek velem kötekedni. Hitvány emberek
vagytok.
Mig végigbiczegett a kávéházon, csak utánabámultak s azután is alig
tudtak szóhoz jutni. Olyan nagy volt a csend, hogy mintha nagy
felelőséggel járna, senki se merte megtörni. Nagy későre állott fel
Kelemen ur és csak annyit mondott.
– Annál jobb. Ő a sértő.
Másnap két ember kereste Krug urat a lakásán, hanem akkor már nem volt
otthon. Nagyon korán ment be az irodába, hogy senkit se találjon ott.
Nem tudta, hogy hogyan viselje magát s elhatározta, hogy ki se mozdul a
szobájából. Az anyja oda küldte utána az urakat. Azonban várakozniok
kellett. Az építész behivta a szobájába azt, a kit kerestek és hosszasan
tárgyalt vele valami bonyolódott dologban. Azután megbizásokat adott
neki s jó félóra telt bele abba, a mig Krug kijött.
Aztán hirtelen végeztek. A kis ember erősen szivarozott s idegesen,
gyorsan beszélt.
– Nekem el kell utaznom az éjjel.
– Olyan sürgős?
– Igen, nagyon sürgős. Egy vállalatunkról van szó, a mi megrekedt, a
vonatom azonban csak egy óra után indul. Addig elintézhetjük a dolgot.
Legyenek az urak délben otthon, valamelyiküknél, vagy akárhol, csak
együtt s az én embereim odamennek majd. Megadom nekik az utasításaimat.
Délután, este találkozhatunk.
– Kissé szokatlan.
– Nekem el kell utaznom.
– És ha mégse?
– Mindenképpen.
– Az urak elmentek, a kis beteg embert pedig elővette a láz. De csak
perczekre s aztán ujra, hirtelen az a nem is emberi nyugalom töltötte
el, a mi tegnap este. – Le kell számolni. Egyszer vége kell, hogy legyen
a hercze-hurczának. Akárhogy, csak vége. Igy nem lehet élni. Ez forgott
a fejében, a mig rendbe szedte az asztalát. Szép sorjába minden irást a
fiókokban is, hogy más is eligazodhassék közöttük. Aztán mintha
menekülne, az épitész szobáján át távozott.
Otthon az anyja azzal fogadta, hogy két ur kereste.
– Találkoztam velük.
– Az irodába küldtem őket.
– Jól tette édes anyám. Ott voltak.
– Féltem, hogy majd megzavarnak.
– Nem zavartak. Elutazom az éjjel.
– Hova?
– Le vidékre. Majd megirom bővebben a czimet.
Ebéd után elindult kószálni. Hidon át, vissza, betért ismeretlen
utczákba s ahogy őgyelgett, végig törtetett az agyán az az egész sivár,
örömtelen élet, a mit átélt nyomorékan, szegényen. Egész apró történetek
jutottak eszébe. Fölbukkantak valahogyan s egyik se volt olyan, a mibe
gyönyörüsége telnék. Nyelt egyet-egyet rájuk, hogy annál biztosabban
elfelejtse s arra gondolt, hogy ma valahogyan mindennek vége lesz. Igy
vagy ugy. – Hadonászott s akkor vette észre, hogy mit müvel, mikor egy
pár gyerek hozzácsatlakozott az uton. Aztán zsebeibe mélyesztette a
kezeit s ugy csatangolt tovább, benn pedig gyült benne a düh és a
féktelen, vad indulat, hogy végre egyszer szembe kerül ezzel a világgal
– s iszonyu mosolygásra fordult el az arcza, a mikor eszébe jutott a
sántasága. Egy hős, a ki biczeg. S tovább mulatott ezen. – Biczeg, majd
megmutatja, hogy biczeg, majd mindjárt.
Sürün nézte az óráját s félkilenczkor kocsiba ült s ugy vitette magát a
vivóterembe. Nem birta már gyalog. Megroskadt a lába s a lépcsőkön is
alig vonszolta föl magát. Odafönn meglepték az előkészületek s keringeni
kezdett előtte a kép, mig egy sarokban gépiesen ledobálta magáról a
kabátot, a mellényt s egy kicsit szégyenlősen az inget is. Egy kicsit
gyámoltalan formáju volt. Beesett a melle, a válla se egészen rendben,
jobbfelől mintha felpuposodott volna egy kicsit s mintha észrevette
volna, hogy szánakozva néznek reá a komoly urak. Egy szolga a kardok
tompa végét reszelte hegyesre, egy másik fürészport hintett el a
pádimentumon s a fejük felett éppen csak vagy öt-hat lépésnyi területet
világítva be, gázlángok lobogtak. Olyan különös volt minden és a zene
hozzá, a reszelő.
Mintha az urak is valami ilyest éreztek volna. Az egyik békétlenkedett
is.
– Hogy lehet este verekedni.
Gépiesen szólott Krug ur, mintha leczkét ismételne.
– Nekem el kell utazni…
Mikor a kezükbe adták a kardokat, kiegyenesedett s csillogó szemekkel,
remegve várta a jelet arra, hogy már nekironthat annak az egészséges,
szép, nagy buta embernek, a ki szembe állott vele. Alig tudta magába
gyürni a hangot, a mi a torkát szorongatta. Ha kidül belőle olyan
ordítás lesz, a mit egy élet minden nyomorusága gyüjtött össze. Nem is
birta elhallgatni. Mikor összecsaptak, üvöltve rohant rá az emberére és
iszonyuan vagdalkozott. A másik védekezni próbált s aztán meghátrált az
iszonyu ütések elől. Vérbeborult szemekkel, lihegve szorította előre a
kis sánta, de már fáradtan. Alig huzta maga után a lábát, de a
szenvedély vitte, irtózatos erővel ragadta magával. A másik már a falat
érezte a háta mögött s maga elé nyujtotta a kardot.
A kis vézna nyomorék ember belefutott a hegyébe. Ugy szedték le róla.
Az orvos mikor ráhajolt, még hallotta, hogy suttog is valamit:
– Nekem el kell utazni, el kell utazni, kérem…