Valami játékot kellene kitalálni ezeknek a gyerekeknek – mondta az
asszony. – Szörnyen unják magukat. – A gyerekek összemosolyogtak s egy
vakkantás is hallszott, mintha egy játékos kis kutya kurta rikkantása
lett volna. Ez a hang egy háromesztendős pisze kis lánykából tört ki.
Még egy ennél kisebb leány is totyogott a szobában. Az összepacskolta a
kezeit és azt mondta: – áték, áték… A kisebbik, a pisze leánynál azonban
két esztendővel nagyobb fiu odaadó naivitással az apjára rontott és
kunyorált: – papuskám, csinálj valamit. Csiiinálj… A nagyobbik fiu
hosszu szempillái, mint valami szőke selyemeresz alul kifigyelve, komoly
nyugalommal várta, hogy mi lesz. – Ugyan csinálj már nekik valamit, –
nógatta a férfit az asszony, mire az megmozdult.
A mi Urunk Jézus Krisztus lépéseit nem figyelték nagyobb áhítattal a
tanítványai, mint ezt a fiatal embert a gyerekek. Ehhez mérten
körülményes is volt aztán. Minden rekvizitumot külön vitt be a szobába
és különféle ajtókon át. Egyszer a konyhából jött, aztán a
fürdőszobából, aztán a hálóból. Behozta a szappantálat, aztán vizet,
aztán szappant, aztán künnről, a hátsó udvarból sok keresés után
alkalmatos szalmaszálakat. Pár szappanforgácsot föloldott a vizben a kis
tálban, a szalmaszálak egyik végét szerte kigörbítette, hogy olyanok
lettek, mint a vizemelő tornyok tetején a kerék. A várakozás körül – a
mint mondani szokás – a tetőpontra hágott. A nagyobbik kislány
ráripakodott a kisebbik bátyjára: – ne lökj! – Az egészen kicsi most már
türelmetlenül követelődzött: – áték, áték – s a kisebbik fiu nagy
dióbarna szemeit mérhetetlen bizalommal az apjára függesztve bámult. A
nagy fiu már sejtette, hogy mi lesz s mosolygott.
A férfi végre mindennel rendbejött és kijelentette, hogy
szappanosgömböket fog fujni. Meg is kezdte. Belemártotta a szürkés,
nyulós vizbe a szalmaszálat s belefujt. Mire egy csöpp szappanos viz
hullott a nadrágjára. Ez felboszantotta kissé. Nem nagyon, hanem
összehuzta a szemöldökeit s most már türelmetlenül fujt.
– Ugyan várj, – mondta az asszony.
– Hagyj békében, – s ujra fujt. Aztán várt egy darabig s végre csakugyan
finom, csillogó üveggömb gömbölyödött ki a szalmaszálból. Mind nagyobb
lett, hanem egy kis kellemetlenség esett vele. A legkisebb gyermek
tudniillik nagy rikoltással rárohant és belemarkolt. A férfi erre dühbe
jött s kiabált: – Mari! Mari!
Bejött egy kis félszeg falusi lány.
– Vigye innen ezt a haramiát! Ettől a majomtól semmit se lehet csinálni.
– A kisasszony ordított, de a nyers erő diadalmaskodott. A leány, miután
pár rugást kapott a hasába, kiczepelte. A férfi tovább fujt s egy-egy
sikerült alkotásnál rákiabált az asszonyra: – Nagyszerü, nézd! Felséges!
– S keményen mordult a gyerekekre: – Ne tolakodjatok. – Azok
megilletődve vonultak hátrább és sóvár pillantással kisérték utjában a
szalmaszálat a tálig meg vissza s majd kidült a szemük, ugy bámulták
illendő távolságból a gömböcskéket, amelyeket egy könnyed libbentéssel a
levegőbe dobott föl az apjuk. Csak akkor estek neki mindnyájan, a hogy
lefelé szállott s szertepattant a kezükön. Ezt már nem bánta a férfi,
akkor ő már uj gömböt fujt; azzal volt elfoglalva s mivelhogy a száját
nem használhatta egyébre, hát csak a kezével intett mérgesen, ha
valamelyik gyerek a közelébe tévedt.
Az apparátust azonban kissé tökéletlennek találta. Nagyon sokáig kellett
fujni s a gömb végül mégis csak akkorácska lett, mint egy kisebbfajta
alma. Tollért kiabált ki s azt is mondta, hogy mozogjanak, nem várhat
estig. Egyéb dolga is van. – Az egyik lány fölment a padlásra, a másik
pedig arra emlékezett, hogy a házmesterné mintha ludat vett volna a mult
héten. Hát elmentek mind a ketten s ezt a perczet a legkisebb gyermek
arra használta föl, hogy bebátorkodjék a játék szinhelyére. De csak az
ajtóig indult el, mert akkor már rákiáltott az apja: – Indulj, te
betörő. – A betörő erre megfordult és lábainál fogva maga után hurczolva
egy majdnem akkora babát, amekkora ő maga – visszatipegett a másik
szobába. A nagy fiu a bennlévő tömeget tartotta rendben. Visszalökdöste
őket, ha előre léptek s magyarázott azonközben: – De édeskéim, a papa
akkor nem tud fujni, ha a keze alatt vagytok.
Az öcscse fölvetette fejét, mint valami makranczos kis csikó – és
kijelentette, hogy ő is fujni akar.
A kisleány behuzta a vállai közé a fejét s szintén ráhatározta magát
arra, hogy nyilatkozzék.
– Én is fujok.
Az apjuk csak rájuk nézett s mivelhogy egy sikerült kékes, felül
narancssárgás gömb függött a szalmaszál végén, röviden fejezte ki magát.
– Maradjatok.
A fiu konokul erősködött.
– De én fujok.
A kis pisze se hagyta magát.
– Én is.
Az asszony is beleszólott:
– Ugyan hagyd őket. Legyen örömük.
– Nézzék.
Behozták a tollat a házmesternétől. A férfi megnézte, levágta a végét,
belefujt s azt mondta: – Ez már beszéd. – Egy kis idő beletelt abba, mig
alkalmassá tette a munkára. Azalatt csak bámultak a gyerekek, hanem
aztán, a mikor az első gömb kirepült a levegőbe, egyszerre rárohantak az
apjukra. Most már a nagy fia is. – Papa, én is. – Az apjuk a szappanos
vizben mártogatta meg a tollcsatorna végét s szomoru szemrehányással
szólott nekik: – Hát látjátok igy van ez. A papuskának egyéb dolga is
lenne. Te nagy kamasz, legalább te megérthetnéd, hogy a papuska nem
abból él, hogy itt nektek szappant fujjon. Hanem hát a papuska jó,
csinál nektek játékot s aztán megrohanjátok, mint valami betyárok. Hát
aztán legyen kedve az embernek…
A fiu komolyan elhuzódott. Sokkal kedvetlenebbül a másik, de nem mozdult
helyéről a kis leány s nem igen hangosan, de határozottan jelentette ki:
– Én fujok.
– Fujsz? – kérdezte az apja, de most már nagyon mérgesen. – Hát nem
érted a szép szót, hát tudok én másképp is beszélni. Mars innen!
Takarodj a sarokba!
A kis leány huzódva indult el. Visszapislogott, hogy talán még
visszahivják – s csak a másik szobába kezdett el sírni. De nagyon. A
férfinak egy kicsit kiabálni kellett, hogy megértse az asszony. – Azért
mégis hálátlanok ám ezek a gyerekek – mondta. – Az ember csinál nekik
játékot és ez a köszönet.
– Fujj bele füstöt.
– Persze.
A férfi óriásra fujt fel egy golyót s aztán a czigarettájából egy kis
füstöt bocsátott bele. A füst kavargott a vékony, gömbölyü, tökéletesen
átlátszó falak között s mivelhogy az ablakon át bekukkantott a nap,
gyönyörü lett a lomhán libegő, könnyü, ezer szinben pompázó karika. Az
asszony is gyönyörködött benne s fölugrott.
– Adj egy kis füstöt nekem is.
Szivott a czigarettából, aztán meg ő fujt föl egy labdát. Ebbe már több
jutott a füstből. Ebben a hamvas, vadgalambpehely szine dominált és mig
nézték, hogy hogyan ereszkedik le, meg se hallották a kisebbik fiut, a
ki konokul ismételte: – Én is fujok.
A nagyobbik fiu is beleszólott. Szépen kérve, nagy vágyakozással.
– Én is papa, füsttel.
– Hát még mi nem?
– Papuskám…
A férfi lecsapta az asztalra a czigarettát s idegesen kezdett el
lármázni.
– Hát te már okos vagy, hát nézzed. Hát nem szép ez? Mondd.
Gyönyörködjél benne. Lásd apuska itthon maradt, hogy játékot csináljon
nektek s ti folyton zaklatjátok…
A gyermek szeme megtelt könynyel, a mi nehézkesen, lassan, tempósan
végigfolyni indult az arczán s félszemmel fölpillantva az apjára,
könyörögve, valami nagyon is szivhezszóló keserves vágyakozással
szólott:
– Papuskám, még füsttel sohase csináltam.
Ahogy látta, hogy az apja rá se hallgat, keserves, feltartóztathatatlan
zokogás tört ki belőle. Azzal elment a diványra és fuldokolva, görcsös
lihegésben sírt. – A kicsi, az öcscse meg ismételte, aztán meg ujra
mondta: – Én fujok.
A férfi most már az asszonyra volt dühös.
– Minek lovalsz bele engem ilyesmibe? Hát látod, az ember mindent
megtesz értük, aztán ez a köszönet.