Szemtelen ember elvégre sok van a világon és szörnyen hosszu
utánjárással lehetne kideríteni, azt, hogy micsodák is voltaképpen a
szemtelen emberek. Miért azok, holott van két szemük, a mit nemcsak,
hogy el nem tüntethetnek az arczukból, hanem be se hunynak, a mikor
szemtelenek. Holott hát valahogy mégis igazán szemnélküliekké kellene
hogy váljanak, a mikor például olyan aljasságokat követnek el, mint az
én emberem, a kit nem én nevezek szemtelennek, hanem az erre sokkal
hivatottabb felsőség. Maga a hivatali főnökség – kérem alássan, – a mely
mégis hát tudja, hogy kiben mi lakik s ha az itél, hát csak tessék
nyugodalmasan belehelyezkedni az ő álláspontjába. Végre is, a kik
vállalatok élén állanak, tudják, hogy kiben mi lakik. Hát tessék
elkészülni arra, hogy ezekben a sorokban igen hitvány emberről lészen
szó.
A közgyülés közeledtével egy kisebbfajta bankban az egyik igazgató ur
behivatta magához Klein urat, Klein Sándor urat, a ki egyébképpen kissé
alárendelt helyzetben volt az intézetben. Hivatalnok volt. Valami olyan,
a kinek nem is igen van egyéb czime, mint hogy hozzátartozik a
testülethez. Zsidó is azonban, tehát mindenesetre egy kis hálával
tartozik, a szintiszta keresztény igazgatóságnak azért, hogy álláshoz
jutott az intézetben. Tehát behivatta egyik igazgató ur s amikor
megállott az ajtóban, rákiáltott. Csak ugy kedélyesen persze.
– Üljön le Sándorkám! Ne vigye el az álmomat, a teremtésit magának.
Sándorka leült. Sándorka ugy körülbelül ötvenesztendős ember. Nem igen
kifejezésteli arczczal. Nyugodt, csendes, nagy feje van, szép okos
szemei s valami öntudatos becsületes komolysága. Az igazgató ur a
fiacskája lehetne. Talán huszonöt-huszonhatesztendős ember, a kit az
apósa tett be ide. Egy főrészvényes és egyébképpen is igen nagy hatalmu
ur, a ki szörnyü sok tiszteletbeli állást visel és ugy megy végig az
utczán, hogy ő csak bólint egyet-egyet, a sok mindenféle ember pedig
nagy kalapemelintéssel köszön neki. Tehát az igazgató ur behivatta Klein
Sándort s beszélni kezdett hozzá ilyeténképpen:
– Nézze, édes Sándorka, a közgyülés elé nekem jelentést kell
beterjesztenem az elmult üzletévről. Maga ismer engem, tudja, hogy én
inkább a nagyobb konczepcziók embere vagyok. Utálom az effélét. Hogy én
leüljek az asztal elé s három napig rágjam a pennát, hogy ennyit
nyertünk, ennyit vesztettünk és mindezt részletezzem, bizonyítgassam meg
efféle, hát ez nekem igen kellemetlen. Hát nézze édes Klein ur, legyen
szives, csinálja meg nekem ezt a jelentést, de szép, olvasható irással,
hogy ne akadjak fenn rajta s aztán én, kérem, egyáltalában nem leszek
hálátlan. Ön meg fog ismerni engem, nemcsak ugy, mint hivatalfőnökét,
hanem, mint gentlemant is. Én – kérem – tüzbe megyek a hivatalnokaimért
és ezért a munkáért se sajnálok harmincz forintot. Mondjuk, hogy
harmincz forintot. Jó? Elvégre ez önnek nagyon jól jön. Nem? Egy kis
mellékes pénzecske. Értem én azt, hogy elcsuszik. No Sándorka, nem?
– Dehogy nem. A mi pénz, az mind jó. Bár több lenne.
– Arra is rátérünk. Ne féljen semmit. A mig én itt vagyok a vállalat
élén, addig az ilyen kiváló erők csak feküdjenek bele az ágyba s várják
a szerencséjüket. Én vagyok a szerencse. Ne féljen semmit… Egészen
melléje ment s kedélyesen a czombjára csapott. – Sándorka, hát csak nem
hiszi, hogy én elhagyom magát?… Hát megcsinálja?
– Meg.
– De mikorra, öregem, mert ezzel nem lehet ám babrálni?
– Holnapra behozom.
– Reggel?
– Reggel.
A kis igazgató nagyott nézett s megilletődve csóválta a fejét.
– Hát ez igazán szép. Hát éjjel fogja csinálni?
– Éjjel.
– És a szeme? Nem árt a szemének az ilyen éjjeli munka?
Klein ur belecsapott a levegőbe a kezével. Egy kicsit türelmetlenül s
valami kis megvetéssel is azzal az emberrel szemben, a ki belehajszolja
a munkába s aztán buta jóakarattal azt kérdi, hogy nem fájdul-e meg az
szeme.
– Az én szemem… Addig kitart, amig élek.
Félénk, csendes kopogás hallszott az ajtón. Klein ur csak odanézett s az
igazgató ur kiáltotta: szabad. – Egy szolga jött be, idevaló szolga s
azt mondta, hogy Bogyó igazgató ur, a másik igazgató kéreti Klein urat,
hogy mielőtt elmegy, okvetlenül sziveskedjék beszólani hozzá. Sürgős
mondanivalója van. – Itt már nem volt semmi dolga, tehát átment a másik
igazgató urhoz. A kis igazgatócska, ez itt, az ajtóig kisérte s
szorongatta a kezeit és mivelhogy a szolga is velük ment, sugdosva
beszélt:
– De köztünk marad. Igen?
– Persze.
– A javításról pedig beszélünk. Mert hát tisztára disznóság, hogy
magának már három év óta nem javítottak. Magának, a ki az egész üzletnek
a lelke. Hát csak beszélje meg Bogyóval, a mit ő beszélni akar, a fene
tudja azonban, hogy miért veszi el önt éppen most a munkától, a mire
elvégre az üzletnek is igen nagy szüksége van… Azonban hát beszéljenek s
aztán én majd átmegyek Bogyóhoz s megtárgyaljuk azt a fizetésügyet. Ne
féljen semmit. Én lojális ember vagyok a hivatalnokaimmal szemben.
Arra Klein ur már belépett a másik igazgatóhoz, a folyosó tulsó végén,
Bogyó urhoz. Bogyó ur vén legény, savanyu ember, kellemetlenkedő. Egy
kicsit gyomorbajosforma ember, a ki azonban ebben a pillanatban
végtelenül előzékenyen ugrott föl a székről, a mikor benyitott Klein ur.
– Maga az Kleinkám? No hát nagyszerü. Azt hittem, hogy már el is ment,
de hát persze, az igazi hivatalnok nem napszámos. Nem ugrik föl, a mikor
üti az óra a kettőt. Nagyszerü ember maga, Klein ur. Minden társaságnak
kivánok egy ilyet, már a melyiknek azt kivánom, hogy éljen. A melyik
meg-megfekszi a gyomrom, hát annak nem kell Klein. Hogy a fenébe ne! A
mi Kleinunk. – Hát öregem, tudja-e, hogy miről van szó?
Klein ur csendes nyugalommal felelt:
– Nem.
Az igazgató ur kedélyesen belebökött a hasába Klein urnak.
– Hát valami jelentés kellene, öregem. A mit bemutassak ezeknek a
barmoknak, az igazgatóságnak tudniillik. Hát én meg az efféle irkáláshoz
nem értek. A mi üzlet akad, hát azt csak lebonyolítjuk, hanem irni,
irni, mindenféle ugynevezett eredményeket összeirni, hát arra én nem
vagyok képes, Kleinkám. Ugy-e érti. Maga okos ember. Velem egykoru
ember… Bizony már befordultunk mind a ketten abba a korba, hogy nem sok
várnivalónk van… Mondja, Kleinkám, mi a fizetése?
– Kétezernégyszáz.
Az igazgató ur hosszan csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye. És nagy a családja?
– Nyolczan vagyunk. Az asszony és én és hat gyerek.
– És meg tud élni.
– Kinlódom.
– Ejnye, ejnye, hát majd csinálunk valamit. Hát kérem, irja meg azt a
jelentést, a miért én természetesen külön honorálom. Husz, huszonöt
forintot sem sajnálok, csak szépirásos legyen. Világos, érti? Hogy az
üzlet rögtön áttekinthető legyen belőle. Az egész üzlet, a mit vezetünk,
én meg ez a fiatalember, ez az izé. Hát mindegy. Ez a hogyhivják.
Mindegy. Hát csak csinálja meg.
Közelebb lépett Klein urhoz és nagyon komolyan, egyenesen a szemei közé
beszélve, mondta:
– Én garancziát vállalok, én, én elvállalom a garancziát, hogy kétszáz
forinttal föl fogja emelni a fizetését az igazgatóság. Lesz magának
kétezerhatszáz forintja. Abből már igen csinosan meg lehet élni… De
milyen csinosan. Nagy pénz az, kérem. Mig azt kikeresi a bank, hát
mondhatom, hogy nagyon utána kell járni a pénznek. Nem kell ezt mondanom
önnek, hiszen ön majdnem annyira otthon van az üzletben, mint én.
– Sokkal inkább.
– Hogy?
– Sokkal inkább. Én csinálom. Ön nézi. Én dolgozom, ön aláir egynémely
papirosokat. Egyebekben azonban ujságot olvas. Nélkülem ma ez az egész
üzlet hasra esik, mert én vagyok az egyetlen ember itt, aki belelát
mindenbe. A ki tudja, hogy hogyan kell megkeresni a részvényeseknek a
hasznot és az igazgató uraknak a nagy fizetéseket. Nekem kétszáz forint
fizetés-emelés nem elég. Semmi. Hatszáz forinttal akarok többet.
Háromezret egy évre. Éppen annyi hiányzik nekem ahhoz, hogy élni tudjak.
Nagy a családom.
Az igazgató összecsapta a kezét.
– Hatszáz.
A nagyon egyszerü, szürke, nagy vállas és keménynyaku ember csak
ráhagyta:
– Annyi.
– Nem tudom, hogy mit szól ehhez az igazgatóság. Majd beszélek a
kollégámmal is. Most csak menjen, kedves Kleinkám. Talán megegyezünk
majd valahogy. Maga is enged…
– Én nem.
– Dehogy nem. Hát majd meglátjuk. Ez a vállalat nem bocsátja el
embereit. Ez egy olyan vállalat, kérem, hogy a ki a mi emberünk, hát
azzal szemben mi áldozatokat is hozunk. Önnek nagy a családja is…
– Nagy, hála Istennek.
– Jó, jó, hát majd beszélek az izével, azzal a másikkal, aztán majd
meglátjuk, hogy mit lehet csinálni. Hanem hatszáz, hatszáz, sok az…
– Nem adom alább.
– Hát majd beszélek vele. Ha ketten akarjuk, talán megyünk valamire.
Beszélt is a másik igazgatóval.
– Hát kérlek, öcsém, – mondta neki – ez a Klein nagyon szemtelen ember.
Nem azt mondom, hogy nem használható egy s másra, mivelhogy csakugyan
beledolgozta magát az üzletbe, hanem tulságos igényei vannak. Egy efféle
ember, egy ilyen nulla, a kinek elvégre éppen csak némi kereskedelmi
müveltsége van, egyszerre csak azzal áll elő nekem, hogy hatszáz
forinttal javítsunk neki. Hát ez szemtelenség… Nem?
A fiatal igazgató vállat vont s gépiesen, egy egy kicsit sietve felelt.
– Csakugyan, csakugyan…
A másik nagy meggondolással mondta tovább:
– Hanem azért meg kell neki adni. Végre is elég ügyesen végzi a dolgát.
Igen jóravaló ember. Hanem szemtelen fráter.
– Az, csakugyan.
– Kihasználja a helyzetet.
– Ki.
– Holott mi volnánk a bankban a vezérek. Te meg én.
Egy kicsit gondolkodott, aztán lassan, majdnem sugva mondta hozzá:
– Ámbár szamarak vagyunk mi ehhez, öcsém. Ugy-e?
A fiatal ember fölpattant, de már az ugrás közben meggondolta magát.
Csendesen felelt:
– Hát igen, én nem is mondom, hogy valami nagyon értek hozzá. Klein
nagyon kell nekünk, hanem azért szemtelen ember, hogy egyszerre hatszáz
forinttal akarja felemeltetni a gázsiját. Meg kell adni neki, mert ő
keresi meg a pénzt, hanem szemtelen ember.
A másik igazgató ur ráhagyta, hogy ugy van.