A visszleszámitolási vagy visszkiszámitolási vagy a jó Isten tudja, hogy
micsoda banknál bajok voltak a mult esztendő végén. A mérleg sehogyse
akart szép gömbölydedre sikerülni, hogy tudniillik alul jobbról is,
balról is egy és ugyanazon summa kerüljön ki. Maxfeld igazgató ur a
könyvvezetés osztályába hurczolkodott be s az asztalok között futkározva
lármázott: – nem klappol, nem klappol! – s idegessé tett a sok egymásba
nyiló szobában mindenkit, a ki nagy könyvek fölé hajolva millió
numerusból igyekezett kikeresni a hibát. Akkor történt meg az a
nevezetes eset, hogy három nap és három éjszakán át egyvégtében senki se
ment haza a könyvvezetés osztályából. A diványokon aludtak egy-egy órát
s az iróasztalok szélén piszkos vendéglői tányérok mutatták, hogy ott is
kosztoltak a hivatalnok urak. Egyszer-egyszer meg tisztán ötletszerüen
kocsiba vágta magát az igazgató ur és sorra járta a bank
fióklokalitásait. A hibát kereste – és az egyikben csakugyan talált is
egy rémületesen halvány fiatal embert. Négyszögletü farámába foglalt
márványlap mögött éppen egy csomó százas bankóval a kezében, a mi
iszonyuan remegni kezdett, a mikor a direktort meglátta. – Aztán
egyszerre lesütötte a szemeit s valami egészen különös, nem is emberi
hangon olvasni kezdte a pénzt le a márványlapra: – egyszáz, kettőszáz…
Ezzel az eredménynyel rohant vissza a központba az igazgató s a fiatal
emberről meg is feledkezett, éppen csak a bajjal törődve nagyot
rikkantott az ajtóban: – megvan! Aztán a mit nem találtak meg három nap
alatt, arra rávezetett egy kis félórai munka. Az a fiatal ember a fiók
pénztára mögött lopott egy csomó pénzt. Furfangosan, nagy
zseniálitással, minden tekintetben kifogástalanul – s a család
megtérítette a kárt. A mérleg munkáját azonban ujra kellett kezdeni s be
is fejezni hamar. Ujra két napig kiabáltak egyik asztaltól a másikhoz
nagy numerusokat, meg kicsiket – s aztán rendbejöttek. – Az egyik
hivatalnok, bizonyos Adorján Samu nevezetü, azonban belebetegedett a
munkába. A munka ötödik napján már nagyon zavaros volt a nézése s
minduntalan átszólt a másiknak, a ki rémítő számoszlopot pergetett le
neki: – várj, várj!… Láza volt s mire végzett, kiesett kezéből a penna.
Nyolc hétig feküdt. Előbb önkivületben s olyan nyomorult állapotban,
hogy az orvosok mindig a másnappal biztatták az anyját, hogy: akkor majd
bizonyosat lehet mondani. Különben minden az Isten kezében van. A ki
apró kis bogárkákra is gondot visel, annak bizonyára kiterjed a figyelme
egy ilyen jeles bankhivatalnokra is. Ebben biztak is valamennyire s
azalatt a betegnek kihullott a haja, meggyérült az amugy se igen dus
bajsza s rettenetesen levánnyadt az arcza. Tisztára a csontra lapult a
bőre s kidülleszkedő orczái fölött kidülledtek a fejéből nagy vizes
szemei. Szomoru szemek, csak bámult velük, mint a bamba, mert az agya
lassan dolgozta föl a képeket, a miket a szemek tükre fölfogott. Járni
még nem tudott. Egyszer megpróbálta s összeesett az ágy előtt, a
szőnyegen. Aztán szörnyen lassan épült, sok tejjel, hussal, borocskával
s végre a napokban vastag botra támaszkodva s másik kezével keményen
belekapaszkodva a karfába, lebátorkodott a lépcsőn. Ugy nyomta a szoba,
hogy már nem birta el maga fölött a mennyezetet, meg a még ráépített
emeleteket. Hörgött benne.
Lenn azonban már pár lépés után tántorogva esett neki a falnak. Éppen
egy kocsi ment arra. Intett neki, hogy álljon a gyalogjáró mellé s
fölkapaszkodott rá. Az ülésen aztán kényelmesen elnyujtózkodott s
bágyadt mosolylyal, nagy gyönyörüségben azt mondta a kocsisnak, hogy
arra menjen, a merre éppen akar. A lovak megindultak, a gyors menés
friss szelet hajtott az arczába. Egy kicsit kitátotta a száját is, hogy
többet nyelhessen belőle s pihent. – Egy pillanatra fölrezzent azonban s
boszuság ült az arczára. Arra gondolt, hogy ez a kocsizás töméntelen
pénzbe fog kerülni. Lenézett a sárhányó alá a kerékre. Gummi… Ej ha, ezt
urasan csináljuk – mondta magában, de aztán vállat vont. Egyszer csak
megengedheti magának és különben is, ha majd be megy a bankba, kap a
betegségért majd valamit. Van erre valami orvosság-alap vagy micsoda s
abból kijár a segítség annak, a ki rászorult. De mennyire rászorult!…
Ebben a pillanatban tetszett neki a szegénysége. Ez segíti pénzhez – s
hirtelen lekapta a kalapját egy tekintélyes ur előtt, a ki a gyalogjárón
vele szembejött. Borostyánkőszipkából füstölt s csak ugy félrenézett a
kocsin és bólintott. Ez az ur igazgató a banknál. Sulya van a szavának.
Jó volt nem szalasztani el. Ha véletlenül nem köszön, abból baj lehetett
volna. A kocsi kifordult a ligetbe. Mindjárt az ut elején fehérruhás
gyerekekkel találkoztak, a kik után fonálra kötött piros meg kék
léggömbök usztak a levegőben. Az egyik ló megijedt és félreugrott. A
beteggel egy hirtelent kanyarodott a kocsi, aztán zökkent, a mint a
kocsis nagyot rántott a gyeplőn. – Hé, hé, ki ne boríts, – motyogta
mosolyogva Adorján Samu. Előbb fel kell venni a pénzecskét – s azon
gondolkozott, hogy mit is csináljon majd a pénzzel. Egy kicsit nem
ártana elutazni Délre, de hát még is okosabb, ha pár ruhát csináltat – s
majd kiesett a kocsiból, akkorát görbült, mig lekapta a kalapját.
Magának a vezérigazgatónak a felesége jött szembe a gyep szélén a
nevelőkisasszonynyal meg a gyermekekkel. Az első pillanatra nem ismerte
meg, hanem aztán a mikor a kocsi már tovább ment s kanyarodott egyet,
hogy ujra látni lehetett azt, a ki benne ül, a lornyonnal nézte meg. A
fiu hálás volt érte. – Hallotta, hogy beteg voltam – gondolta magában –
s meleggel öntötte el a részvét. Végre is még sincs annyira elhagyatva
az ember, mint ahogy hiszi.
Mintha egy kicsit lerészegedett volna azonban, a friss levegőben ujra
szédült. Megnézte az óráját s komikus grimászt vágott. – Ej ha! – Az idő
tudniillik tüneményesen gyorsan mult. Már másfél órát kocsizott.
Rászólott tehát a kocsisra, hogy forduljon vissza. Mikor kiértek az
utczára, majd elütöttek egy fiatalembert, a ki átment az uton. A kocsis
morgott valamit, a fiatalember visszaugrott a lovak elől s Adorján
rákiáltott a kocsiból:
– Maga az, Sommer! Megálljunk. Hova megy!
– A Belváros felé.
– Jöjjön elviszem.
A fiatalember az ő bankjában volt tisztviselő. Voltaképpen nem igen
szerette, de most jól esett neki, hogy látta. Valaki a többiek közül,
akárki, de mégis abból a fajtából való, a minek a tömegében ő is otthon
van. Kezeltek s Adorján hátradőlve az ülésen, derüs nyugalommal gondolt
arra, hogy most már nemsokára ő is bemegy a bankba. S felveszi a pénzt
is – s ezenközben letette Sommert. Mosolyogva köszönt neki s most már
csakugyan hazahajtatott.
Két hét telt körülbelül abba, mig ujra elmehetett a bankba. Akkorra már
magához tért egy kicsit. Az arcza teltebb lett s a járása biztosabb.
Éppen csak a haja, szegény haja, annak elpusztult a nagyobbik fele s a
keze szörnyen uri formáju lett. Fehér és száraz. Akkorra már készen
vitte be az irást is, a miben a pénzt kérte s egy kicsit még lustálkodva
várta, hogy vajjon mennyit szavaznak meg. Ha keveset ugy is lesz vagy
kétszáz forint.
Benn az igazgató elő is terjesztette a dolgot. Későn, a mikor az urak
már indultak.
– Hát igen – azt mondta – van itt még valami. Adorján Samu
a könyvvezetési osztályból segély irányában fordult az
orvosság-pénztárhoz. Tessék határozni. A magam részéről nem igen
ajánlhatom. A feleségem a multkoriban is fiákeren látta az illetőt és
pedig a ligetben. Hát ha arra telik neki, akkor telik a gyógyulásra is.
– Roppant korhelyformán néz ki az az ember – mondta az ügyész, a ki a
könyvvezetési osztályon ment be az igazgatóság termébe.
– Az nem sokat bizonyít. Beteg volt.
– Magam is kétlovas kocsin láttam multkoriba – mondta a tekintélyes
igazgató, a kinek most is a szájában volt a vastag borostyánszipka,
végében a kis szivarral. – Én nem igen engedem meg magamnak…
– A Sommer szintén meséli odalenn, hogy gumiráfos hintón röpítette
egyszer haza. Az efféle ujságolást szeretik némelyek, bár esetleg
csakugyan nem vezette rosz szándék…
– Mindegy. Ha jut kocsira, jusson orvosságra is.
– Hol lesz este? – kérdezte a tekintélyes ur visszafordulva, de már a
kilincsen volt a keze.
A kérdés az igazgatónak szólott. Az azonban csak fölvonta a vállát. Nem
tudja.
Egy másik ur, a ki még az asztal mellett ült, ugyancsak az igazgatónak
szólott.
– Pénzt nem kezel?
– Ki?
– Az a fiákeres.
– Nem, ahhoz nem juthat. – S az ajtó felé fordulva felelt a másiknak is.
– Talán a vendéglőben, ha az asszony is akarja. Majd hirt adok.
A tekintélyes ur dünnyögött:
– Jó.