Bertus István előbb csak egyszerü timármester volt Gabalyon, egy afféle
kis városban, a mi voltaképen csak egy széles utcza, a mi a közepe táján
bendőt ereszt s aztán ujra összelapul két sor házzá. Lassan-lassan
szedte meg magát s nem is a mesterségével, hanem bőrkereskedéssel. A
városkának van vasuti állomása, a miről aztán elviszi a gőzös az árut
Pestre, Bécsbe. Bertus szedte a bőrt olcsón, továbbadta drágábban s mire
ötvenesztendős tekintélyes polgár vált belőle, százezer forintja gyült
össze. Odahaza azonban nem volt egészen ur. Tudták, hogy csak timár, s a
hivatalnok meg efféle lenézte. Ez mód fölött bántotta s mivel hogy
ambicziózus ember volt, elhatározta, hogy otthagyja a kis várost. Feljön
Budapestre, a hol nem ismerik alacsony multját, a timárságot tudniillik.
Irt is itt egy ügyvédnek, hogy ha tudna valami ingatlant, a mibe érdemes
pénzt fektetni, hát ő hajlandó. Az ügyvéd hirtelen felelt. Épen tudott
egy igen alkalmas ingatlanról. Ő adja el tudniillik. Háromemeletes ház,
egyszerü emberek lakják. Csupa kis lakás és a legutóbbi házbérkimutatás
szerint hét százalékot jövedelmezne a belefektetett százezer forint.
Maradna még fenn ezen a summán felül némi bankteher, de a ház birja.
Mindent bir.
Bertus urnak tetszett a vásár igy az első pillantásra. Feljött
Budapestre, megnézte a házat, aztán azt a bizonyos kimutatást is, a mi
csakugyan arról bizonykodott, hogy szép nagy jövedelme lesz majd a pénze
után, a bankban is meggyőződött arról, hogy összesen huszonhét
esztendeig kell még fizetnie – s végül aláirta a már kész kontraktust,
kifizette a pénzt s a jómódu embernek azzal az elégedett mosolygásával
hagyta el az ügyvédi irodát, a mi a különösen sikerült üzletek után
dereng egy-egy jól táplált párnás, fényes arczon. Még rövid időre, mig
egy s mást rendbehoz, hazautazott. Aztán három hét mulva családostul,
minden uri berendezésével egyetemben behurczolkodott egy rangbeli
lakásba a Belvárosban. Attól kezdve csibukozni szokott délelőttönkint és
pedig az ablakban s kritikusan mustrálta végig a pesti népet, a mely ott
tolongott sürü tömegben erre-arra mozogva az ablakai alatt.
Közben, a mi kis pénze volt még, alaposan megcsappant. Sok kellett,
ide-oda, mindenfelé s rablóvilág járja nálunk. – Mi mindent elkérnek
csak egy kis kanapéért is, a min két ember is alig fér el. Hát a mint
csibukozott Bertus ur, arra gondolt, hogy éppen ideje, hogy jön a
fertály. Lássuk, hogy mit hoz a ház. A mibe szintén bele kellett tenni
mindenféle reparáczióban pár ezrest az árán kivül is. Hát csak adogassa
vissza. Adogassa, adogassa… Ez tetszett Bertus urnak. A ház, a hogy
adogatja csendesen a pénzt. Minden évben négyszer megfejik, mint a
tehenet. A házmester leül a háromlábu székre és feji… Finom szép bankók
gyülnek a sajtárba.
S jött is a házmester. Az előszobában letette a kalapját, kopogtatott,
az asszonynak az mondta: – Kezit csókolom, nagysága, – az urnak is
komoly illendőséggel s rögtön előszedte a zsebéből a paksamétát a sok
irással. Bertus ur letelepedett az ebédlő asztal mellé s várta, hogy
most már adogat a ház.
– A házmester kezdte:
– Hát nagyságos ur, kérem, a szabó fizetett…
– A szabó. No és…
– Az fizetett. Az mindig fizet. Itt a negyven forint…
Letett az asztalra két tizest meg négy ötöst s a tárczáját ezzel már
vissza is dugta a zsebébe. Bertus ur csak nézte, hogy mit csinál, s a
kezében levő czeruzával, a mit közben folyton nyálazott, hogy jobban
fogjon a számadásban – a pénzt böködte. – A szabó, a szabó…
– Hát a többi? – kérdezte egyszerre a bugyelláris után bámulva.
– Többi nem.
– Mit: nem?
– Nem fizetett.
– Miért?
– Nincs nekik.
– Mi közöm hozzá!
– Nincs. Én ugy ismerem ezt a házat, nagyságos ur, mint a zsebemet,
nincs nekik. Az előtte való nagyságos ur is azért adta el, mert nem
folyt be a bér. De tessék elhinni, hogy veszteséggel adta.
– Mi? Mi?
– Nem folyik be a bér.
– De hiszen, lenyuzom én a bőrüket. Van törvény.
– Nem ér az semmit. Nincs azokon mit megvenni. Az a kis butor alig ér
egy pár krajczárt. Legfönnebb otthagyják s tovább mennek. Aztán
kereskedjék rajtuk a nagyságos ur. Az ilyen népet meg se lehet találni,
ma itt, holnap ott, a hol munka akad. Hanem a szabó fizet…
Bertus ur belesápadt ebbe a beszédbe. Egy pillantással a mennyezetre
bámult s mintha valami repülő holmit kisért volna figyelemmel, tovább
nézett, föl, messze… A pénze után. Aztán rábámult a házmesterre s
elfulladó, gyönge hangon nyögte ki:
– Hát akkor miért adták el nekem ezt a házat?
– Eladó volt.
– Miért vettem meg?
A házmester vigyorgott egyet s vállat vont.
– Azt már nem tudom.
Bertus ur arra gondolt, hogy a másik szobában van az asszony s ha az
meghall valamit, még nagyobb a veszedelem. Belebetegszik szegény. Hát
csak magában töprengett, belemeredve a házmester arczába.
– Mit csináljak? Mit csináljak?
A házmester megsajnálta és segítségére jött a tanácscsal.
– Tessék eladni.
A Bertus ur szemeiben megcsillant az öröm.
– Csakugyan. – De aztán hirtelen elszomorodott. – De ki veszi meg?
– Ahogy a nagyságos ur megvette.
– Igaz, igaz. – Egyszerre azonban dühbe borult.
– Hanem azt a piszok népet még ma dobja ki. Egyet se türök meg, persze a
szabó kivétel… Fizet.
Az ember ott vele szemben vakarni kezdte a fejét s nagyon aggodalmas
képet vágott.
– Az nem lehet, kérem.
– Miért? A házamban csak én vagyok az ur.
– Igen, de üres házat nem vesz meg senki. A nagyságos ur se vette volna
meg, ha nincs benne lakó.
– Nem, nem, csakugyan…
– S ha meg tetszik engedni, hát éppen a szabó a baj. Az kérem a multkor
is kiabált az udvaron, hogy: – Mi, az egész házban én vagyok az egyetlen
tisztességes lakó s nekem nem lehet kitenni a folyosóra a vasalót? Hogy
megsüti a lábát rajta valami gyerek? Hát süsse. Arra való ez a sok
csirkefogó, a ki beköltözik a házba s nem fizet. Pazariták vagy ilyest
mondott a lakókra, mert nem lehet tagadni, hogy müvelt ember, ámbár
henczeg. Egy táblát is tett a kapu fölé, ujat, a min az van, hogy:
tailleur. A lakóknak persze nem tetszik az efféle modor, mert ha
valakinek nincs pénze, azért lehet még önérzete, van is nekik s a
feleségemnek a multkor is azt mondta a kerékhajtó, a ki a földszinten
hátul lakik, hogyha ülni is kell érte, hát azt se bánja, ő megveri a
szabót. Tessék elhinni, hogy nagy gond rendet tartani e között a népség
között s ha valami csunya kellemetlenségünk lesz, annak a szabó az oka.
Mert hogy ő fizet, hát azt hiszi, hogy ezzel már a többi lakót
lebecsülheti, holott hát azok is tisztességes emberek, csakhogy
nincsenek ugy ellátva a fizetésre, mint ő.
– Hát mit csináljak? Csak nem dobhatom ki a házból az egyetlen lakót, a
ki fizet.
– Nem, nem, ámbár… A ház eladó, nagyságos ur, az a fő, hogy ne legyen
benne üres lakás. Már pedig nem tudom, hogy ezek a népek meddig türnek.
Van olyan, a ki máris azt mondja, hogy vagy ő vagy a szabó… Aztán
járhatunk utána, a mig lakót kapunk.
– Ne mondjon bolondot.
– Nem én, hanem körül mind igy tartják fenn a házakat. Adják, veszik, de
a lakó marad. Ez a szabó pedig nekünk kész veszedelem, kérem…
– De fizet.
– Fizet, de annak a rongyos százhatvan forintnak nem sok hasznát látjuk.
Menjen, kérem, engedelemmel legyen mondva – menjen a fenébe. Ne rontsa a
házban a békességet.
– Hát felmondjunk neki?
– Fel bizony, kérem.
Bertus ur még egy kicsit csóválta a fejét. Kavargott az agyában valami,
hogy micsoda buta dolog az a mi itt végbe megy, hanem végre is belátta,
hogy a szabó nem arravaló ember, hogy a ház tisztes lakói között helyet
foglaljon. Felállott és dühösen csapott rá a negyven forintra.
– Hát dobja ki!
A házmester bólintott, hogy: rendben van, s indult is kifelé. Mielőtt
azonban elment volna, pár lépéssel beérte Bertus ur s bizalmasan sugva
szólott neki, nehogy meghallja benn az asszony.
– Az uj lakónál azonban okosabb legyen. Nem a pénzre kell néznünk, hanem
inkább valami csendes, derék emberről gondoskodjék. Olyat, a ki a
többinek semmit se vethet a szemére.