Két ur beszélgetett egy tágas verandán, a miről majdnem egész Pestet
látni lehetett, meg Kőbányát is. Messze a felső vezetékkel járó villamos
kocsik rakétaszerü sistergését s nappal egy-egy finom kis füstpászmát
Rákoson tul, a hol már beépítetlen, szabad területre szabadulnak ki a
városi vonatok, meg Budát, a várat s a két város között a Dunát egymás
sorjában a sok hiddal. A veranda alatt lankás diszkert sok rózsával,
keskeny utakkal s apró bokrokkal, a mik közül az egyikbe éppen most
ugrott be egy gyerek. Zsupsz, éppen a közepébe. Ebből se lesz többé soha
ugynevezett diszcserje, a min piros a levél, zöld a virág. – Az asztalon
egy üveg bor volt és két pohár s a férfiak szivaroztak s
meghányták-vetették az élet egynémely apró kellemetlenségeit. A vendég
ur tanár volt, a házigazda pedig mérnök a kinek a kert alatt, a mellék
utczába nyiló kapuval kis egyemeletes gyára volt. Ha északi szél fujt,
éppen a veranda fölött hordta el a hosszu kémény füstjét. A gyárban
cséplőgépek készültek s egyéb gazdasági szerszám. Dolgozott benne
nyolczvan-száz munkás s derekas munkát végezhetnek, mert mig a másik
utczában a világraszóló nagy gyártelep munkásai felét elbocsátotta, a
kis gyáracskában uj mühelyt építettek valami ócska fáskamarák helyére. –
Lennről gyerekzsivaj hallszott s azzal a fiatal emberrel együtt, a ki az
elébb a bokorba ugrott, még három gyerek nyargalt el a veranda alatt egy
spárgába kapaszkodva. Részben kocsisok, részben lovak. Az apjuk
mosolyogva nézett utánuk a verandáról s fekete szőrrel sürün benőtt
arczán csendes mosolygás vonult el, hogy letelepedjék a szemeiben, a
melyekből kiragyogott az öröm, hogy: ime, milyen szépek a gyerekek.
– Meg kellene házasodni neked is öreg – mondta.
Az csendesen felelt.
– Nem lehet.
– Miért?
– Kicsi a fizetésem. Nem merem a nyakamba venni a felelősséget, a mi a
házasságal jár.
– Hát kezdj valamibe.
– Mibe?
– Amihez értesz. Csinálj egy iskolát, vagy akármit, a miről gondolod,
hogy tudsz hozzá. Próbáld meg, hogy a magad ura légy. Hogy a magad
képességeiből magad lásd a hasznod. Ne kapjál annyit a munkádért, a
mennyit adni kegyeskednek, hanem a mennyit az becsületesen megér. Én igy
csináltam. Egyszerre csak otthagytam becses kenyéradómat, a ki pedig jól
megfizetett s elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Többre becsültem a
képességeimet annál, mintsem hogy a munkáimat még inaskodással is
pótoljam akárkivel szemben. Hogy én, az okos ember, folytonos
készenlétben tartsam a kalapomat arra, hogy lekapjam egy kevésbé okos ur
előtt, a ki azonban nagyobb ur, mint én. Hát egyszerre csak
elhatároztam… Azaz, hogy legyünk egészen őszinték. Nem én határoztam el,
hanem rákényszerítettek a körülmények. Csináltam itt egy
gépjavító-mühelyt, aztán magunk is készítettünk masinát s most már kevés
emberrel cserélek ebben a nagy városban.
A tanár nagyott nézett a mérnökre.
– Hát nem te hagytad ott a vasutat?
– Nem. Azt csak ugy hazudtam akkor. Elcsaptak.
– Mi az ördög!
– Jól tették, hanem a dolognak elég érdekes a története. – A zsebéből
kihuzott egy nagyon közönséges, szürke kis órát s odamutatta a tanárnak.
– Ez az óra mindennek a megmondhatója. – A füléhez tartotta s
mosolygott. – Most talán éppen arról ketyeg. Hát igy volt…
Csinos szobalány jött ki bennről ezüst tálczával. Feketekávét hozott s
letette az asztal közepére. Aztán kiosztotta a két csészét, czukrot
adott az uraknak, konyakot kinált – s elment.
– Hát ugy volt – kezdte a mérnök – hogy néhányunkat leküldtek hidat
építeni. Mérnökök, segédmérnökök, rajzolók lehettünk vagy huszan, munkás
pedig öt-hatszáz. Ott már hegyek között halad a Duna s a medre olyan
szeszélyes, mint valami hegyi pataké. Némely helyen az öles ruddal értük
a fenekét, másfelé, pár lépésnyi távolságokban pedig harmincz-negyven
ölnyire sülyedt le benne az ólom. Itt-ott szeszélyesen sziklák állottak
ki belőle – alacsony vizállásnál. Ha nőtt a viz, recsegve szakadtak
össze egy-egy ilyen víz alá bukott alattomos kövön a tutajok s
éjszakánkint egy-egy csónak is, a min dohányt, pálinkát csempésztek át
tulról. Hallottuk, hogy ordít egyet-kettőt a szerb: Segítség! – aztán
csend. Az volt a föladatunk, hogy két hidláb számára keressünk helyet a
mederben. Egy sziklát, a mire ráépíthetünk s egy mély talajt, a mibe
biztos alapot verhetünk le. Fennről sürgettek, hogy mit
körülményeskedünk annyit. Azt is megmondták némely hivatalos irásban a
sorok között, hogy csak a napi-dijak miatt huzzuk-halasztjuk a munkát,
pedig hát szivesen otthagytuk volna már magunk is azt az istenverte
vidéket. Kocsin, jó lovakkal három órányira volt a legközelebbi város.
Mi künn laktunk a parton, sátrakban s rettenetes ételeket ettünk,
italokat ittunk és késő őszszel meg kora tavaszszal majd az ujjainkra
fagyott a czeruza, ahogy a rajztáblák fölé hajolva, dideregve
szerkesztettünk meg egy csomó roszabb és még roszabb tervet a
hidlábakhoz. Éppen csak a tél legszigorubb pár hónapjára huzódtunk be a
városba, hogy távolról próbáljuk meg megtalálni azt a megoldást, a mit a
folyam partján hiába kerestünk.
Azaz, hogy dehogy a partján. Benne. Egész nap vizen voltak a
kirendeltség kis vascsónakjai s mértük, jegyeztük, rajzoltuk a medret.
Künn pedig egy körülményes öreg ur tötyögött naponként két-három óra
hosszat. A mindnyájunk feje fölé kirendelt ur, a munka vezetője.
Méltóságos ur volt s halvány fogalma se arról, hogy voltaképpen mit is
csinálunk. Egy ember, a ki nagyképüségével tette magát tekintélyessé.
Hümmögött, monoklit vágott a szemébe, ha a rajzokat eléje terjesztették
s a fiatalabb fiuk állandóan azt cselekedték meg a tréfa kedvéért, hogy
a legképtelenebb matematikai terveket jegyezték föl a rajzpapir szélére.
Kaczagtak a háta mögött, de azért messze lekapták előtte a kalapot és
hajlongva, az alázatosságban egymást tul liczitálva tudakolták a becses
egészségét s minden mondatukban előfordult az, hogy: méltóságos ur,
méltóságos ur… – Én azt mondtam neki, ha éppen találkoznom kellett vele:
tanácsos ur, a mire ő nagyot bámult. S lassan megfordult és utánam
nézett még akkor is, a mikor már rég elmentem s lehullott mögöttem a
sátrunk ponyvaajtaja.
A mikor elkészültem a tervemmel, a mire határozottan rá volt rajzolva a
hid vonala, két olyan kollégának mutattam meg előbb, a kiket sokra
becsültem. Egy kicsit elgondolkodtak rajta s azután elismerték, hogy
jobban nem lehet megoldani a dolgot. Költséges, de ha becsületesen
megcsinálják a tervet, nem kell attól tartani, hogy az első tehervonat
alatt leszakad a hid. Nem is a hid, hanem a hid lába. A mérnökök vitték
el a tervet a méltóságos urhoz, a ki hosszasan bámult reá a monoklin
keresztül s aztán kegyesen bólintott – s harmadnapra telegrammbeli
utasításra megkezdtük a munkát. Az én terveim alapján és az én
vezetésemmel.
A nem igen széles, de annál szilajabb folyó medrében szabaddá kellett
tennünk egy vonalat. Nemcsak a hidlábak helyét, hanem az egész utat,
mert gondoskodni kellett arról is, hogy a viz sodra csekélyebb legyen a
mi vonalunkban. Ne mossa a köveinket, czementünket tulságosan gorombán.
Tehát meglehetős mélyen kiismertük és leegyengettük a talajt. Ez a
leegyengetés körülbelül azt jelentette, hogy az életem állandóan
veszedelemben forgott. A csónakom mögött másik csónak uszott a
dinamittal. Magamnak kellett vigyáznom arra a munkára, a hogy
besülyesztették a viz mélyébe a robbantó anyagot, aztán a hogy
elhelyezték benne a gyujtózsinórt s azonközben vigyázni arra is, hogy
hozzá ne verjem magam valami sziklához, a mi a kiismerhetetlen, kavargó,
iszapos vizben könnyen megeshetett. Másodperczekre volt kiszámítva
minden, az ut vissza, aztán a dinamógép munkája s mondhatom, hogy nem
vagyok ideges, hanem azért néha pokrócz-goromba voltam. – A kivitelben
már osztozkodni akart velem a méltóságos ur is. Állandóan ott
lábatlankodott s bekiabált nekem a folyó közepébe mindenféle bolond
utasításokat, a min jót mosolyogtak a háta mögött a fiatalok s azt is
megkisérlette néha, hogy keresztülhuzza a tenkintélyével valami
intézkedésemet. Ilyenkor azt mondtam neki: – tanácsos ur ehhez nem ért.
– Egyik vállába huzta be félig a fejét s onnan nézett ki rám, aztán
hallottam, hogy panaszolt: – Geller goromba. – Azt is mondta, hogy az ő
idejében is fejlett volt már a technika s a csirke rosszul teszi, ha
oktatni akarja a tyukot… Csodálatosképpen azonban ugy vettem észre, hogy
azért még se haragudott reám. Sőt mintha többre becsült volna, mint a
többit. Néha rajtakaptam azon, hogy rajtam pihen a szeme. Mintha
gyönyörködött volna bennem – s egyszer, a mikor a rettentő hideg elől a
városba vonultunk s egyéb szórakozás hiján szinházat pártoltunk, a
kocsiján vitt haza és világosan értésemre adta, hogy a munka, a mit
csináltam, olyan szép, hogy a mint befejezzük, főmérnök leszek. Erre ő
már mindent előkészített. – Régen vártam erre s jól esett, hogy nem
hiába. El is határoztam, hogy ezután kiméletesebben kezelem az öreget.
Nem a főmérnökségért, végre is az ugyse tőle függ, hanem mert tudok én
kevésbbé rideg is lenni, ha akarok. S csakugyan, a mikor ujra
kikerültünk a hidhoz, már azt mondtam neki, ha valami bolond utasítással
veszélyeztette az egész munkát: – tanácsos ur, aggodalmas nekem
ilyenformán a dolog. Talán jobb volna, ha igy meg ugy… Azt csináltam, a
mit jónak láttam, hanem a környezet előtt nem kellett annyira pirulnia
az öregnek, mint azelőtt.
S ezek után mégis egyszerre csak hirtelen elcsaptak. Tudniillik egy nagy
gyöngéje volt még az öregnek azonkivül, hogy gyöngén állott tudomány
dolgában. Az órája. A szerint kel föl a nap. A hogy ő mondani szokta
annak idején, előbb fölkiált a hegy mögül: – Tanácsos ur, jöhetek? – A
méltóságos ur arra előveszi a szarvasbőr tokból az órát, a zacskóval
megtörülgeti kissé, alul, fölül, belül is, aztán rápillant és
visszaszól: jöhet, vagy: még várjon három másodperczig. S arra aztán
vagy kibuvik rögtön a láthatára tányérának széle fölé a nap, vagy vár
még három másodperczig. Az én kollégáim alaposan kihasználták az öregnek
ezt a késői szerelmét az órája iránt. Futkostak hozzá a maguk óráival s
fontos sietséggel kérdezték: – hány óra, méltóságos ur? – Aztán
hozzáigazították a magukét az övéhez s mentek tovább tüntetve avval a
boldog öntudattal, hogy jó helyre fordultak fölvilágosításért. Az öregur
pedig büszke megelégedéssel tapasztalta, hogy az órája az egész
kirendeltség minden órája fölött uralkodik. Diktál a többinek, a mint ez
illik is, mert hát ilyen óra, de micsoda óra…
Egyszer, a mikor éppen csoportban diskuráltunk, egy kis technikus szalad
hozzánk. Kezében az órája s utat furva magának a sorokban s olyan
lihegve kérdi, minta ettől függne nemcsak a hidunk, hanem az egész
világnak a sora: – Méltóságos ur, hány óra? – Mosolyogtam, hogy hogy nem
ég ki a szeme ennek a fiatalembernek, de önkénytelenül magam is az órám
után nyultam és a mikor az öreg ur nagy körülményesen kihámozta az
óráját a tokból s megadta a feleletet, hogy: hét óra ötven – csendesen
rámondtam: – ötvenöt.
Szörnyü csend lett. A tanácsos rám bámult, aztán a monoklihoz emelte az
órát, hogy jobban megnézze. A hogy nézte, puffadt arcza kipirult s gőgös
határozottsággal tisztán csak a kis technikushoz beszélve, dunnyogva
ismételte:
– Ötven.
Nem hagyhattam annyiba.
– Ötvenöt.
Azt hittem, hogy veszekedni fogunk egy kicsit, mint két olyan ember, a
ki nagyot tart az órája pontosságára, hanem az öreg ur leejtette
szeméről az üveget s mindkét kezét belesülyesztve a nagykabátja zsebébe,
elsétált tőlünk. Vissza se nézett s harmadnapra egy ukázzal mást bizott
meg a munka vezetésével. Én néha kisétáltam a partra, megnézni, hogy mit
csinált az utódom. Ott ügyetlenkedett szegény. Nem is csoda. Én jártam
azt az utat odáig, nem ő. Egy hétre rá bizalmasan fölszólítottak
Pestről, hogy kérjem a nyugdijazásomat. A fegyelem és a fölebbvalóval
szemben illendő tisztesség ellen vétettem. Megtettem nekik.