Az asszony egy kicsit otthon maradt még. Nem akart egyszerre eltünni a
városból. Félt a pletykától s minden szerdán koszorut vitt az ura
sírjára. Követ is ő állíttatott a sír fejéhez s padot veretett le
melléje a földbe. Ezen órákig elült a szerdai napokon s néha rajtakapta
magát azon, hogy mormogva, dühösen, alig elfojtható indulattal kérdezi
maga előtt a felpuposodott földet: Mit akartál velem? – Aztán eltünődött
s megint azokkal a rezedákkal beszélt, a mik benőtték a dombot: Valami
titkod van. De mi? – Istenem… Minthogy azonban a közjegyző pontosan,
udvariasan, mosolyogva fizetgette ki minden elsején a sok pénzt, elég
jól érezte magát. Mondják, hogy közben volt egy-két viszonya is. Afféle
futó szeszély, mint a hogy a falánk gyerek beleharap mindenbe, a mi az
utjába kerül. Aztán eldobta őket, de néha kimerülten, az élvezetekben
agyonhajszolt asszony támolygásával ment végig a temető utczáján
szerdánkint. A ruhája is gyászos volt még, de lassan-lassan mindig
kaczérabb. Jobban és jobban érvényesült benne a gyönyörü test, a vállak,
a keblek s a fátyoltól, a fekete keretből vágyakozón, mohó epedéssel
világított ki a szép fehér arcz. Egy év multán pedig férjhez ment a
tüzértiszthez, a ki elbizakodott mosolygással kisérte ki a templomból.
Szörnyü nagy publikum volt ott s a menyasszony helyett mind a vőlegényt
bámulták. A katona nem is ugy viselte magát, mint azok a férjnek
titulált urak, a kik még egy kicsit szemérmesen huzódnak meg az asszony
árnyékában, hanem mintha már otthon lett volna. Mintha éppen csak
templomban járt volna a feleségével. Az aprópénzzel kifizetett rokonság
csunyán bámult utánuk. Mutatták, hogy most már értenek mindent.
Pedig hát még nem értettek mindent.
Mikor a közjegyző először fizette ki a pénzt az uj asszonynak, a férj
mosolyogva bámult a sok nagy bankóra. Csak annyit jegyzett meg, hogy:
furcsa, csakugyan furcsa. Igy pénzt kapogatni… Mindenesetre azonban
kellemes. – Ő is hozott tudniillik haza száz és egynehány forintot, de
hát abból igazán nehezen lehetne megélni. Jó, ha az asszonynak is van.
Ezen eltünődött egy kicsit s azonközben észre se vette, hogy a széke
karjára telepedett az asszony. Azután meg szórakozottan állott föl és
nagy lépésekkel járt erre-arra. Maga se tudta, hogy miért, de
elkedvetlenedett. Megesik az emberrel. A mikor pedig az asszony ujra
megszámlálta a pénzét és elzárta a maga szekrényébe, dühösen pislogott
vissza reá. De mosolygott, ha találkozott a pillantásuk. Erőszakolta a
jókedvet, bár érezte, hogy a helyzet szörnyen ostoba. Valaki itt fizet,
egy ezerszer megcsalt, a sárban meghurczolt nevü vén ember és ő meg él
az asszonynál. Helyet kapott itt. Alkalmazva van.
Ezt semmiképen se akarta megszokni a katona. Előbb csak roszkedvü volt,
de aztán elhatározta, hogy érvényesülni fog. Megmutatja, hogy nem
szolgálatba állott be ide, hanem ur a házban. Rendelkezik azzal, a mi
befolyik a házhoz. Lovat vett s csak a kulcsot kérte, a mikor ki kellett
fizetni. Két hét mulva másik lóra jött gusztusa. Megtetszett neki s
hazaküldte a lovászszal. Az asszony komoran fizetett és a mikor az ura
is hazajött, nem mutatkozott. Az pedig nem afféle ember volt, a kivel
kellemetlenkedni lehet. – Lement az istállóba, megtapogatta a lovak
nyakát s elment a városba egy kicsit. Másnap hazaizente, hogy dolga van.
S minthogy sokáig volt dolga, harmadnapra se került elő. Hirt se adott
magáról s az asszony iszonyu dühben lihegve várta az ebédlő lámpája
alatt. – Belőlem él, – mondta és ismételte százszor is. – Belőlem él és
igy bánik velem… Szederjes foltok telepedtek ki az arczára s megrázta az
asztalt egy-egy rohamában, a mikor belesajgott a szivébe az a fura, de
nagyon őszinte panasz, hogy: az övé a pénz és ime igy bánik vele ez az
ember. És fuldokolva keresett valami megtorlást, hogy majd megmutatja ő.
Másnap hazakerült a tüzértiszt és csak egy lovat talált az istállóban.
– Hol a másik? – kiáltott rá a lovászra.
– Eladta a nagyságos asszony.
– Ugy? – rohant föl a házba, becsapva maga mögött minden ajtót,
egyenesen az asszonyhoz.
– Mi van a lovammal?
Az asszony nyugodtan, csendesen felelt neki:
– Nem tartok kettőt. Elég egy is.
– Ki mondja?
– Én.
– Te? Hát kié a ló?
– Kié a pénz?
– Hogy szerezted?
– Az enyém.
A katona előtt forogni kezdett a világ. Egy pillanatra elszédült és
belekapaszkodott egy székbe. De hirtelen magához tért s a hogy ott látta
maga előtt feketén a pocsolyát, a mibe beleesett, eszelősen nézte egy
ideig az asszonyt s kifordult a szobából. – Hát persze, hát persze,
hiszen minden az övé. Az efféle férjjel könnyü elbánni. Mit hozott a
házhoz? Egy pár nyerget s nem ez a tisztesség. Ugy kell lenni, hogy a
férjtől függjön az asszony. Hogy megköszönje neki a kenyeret, hogy a
maga becsületes önzése diktálja neki, hogy letörülje az embere
homlokáról az izzadtságot, a mikor az egész nap az ágyuk előtt nyargal.
Hogy az urától várja a szoknyát meg a czipőt. – A katona iszonyuan
elszégyenlette magát. Voltaképpen nem volt tulságosan czinikus. Inkább
könnyelmü – s hirtelen elkészült azzal, a mit tennie kell. Még azon az
éjjel összepakolt s kiköltözött a kaszárnya mellé. Reggel az asszony
eltátott szájjal, sáppadtan hallgatta végig a szobalányt, a ki elmondta,
hogy elment az ur.