Kende Miklós elhalálozott az Urban és a temetés után három nappal a
közjegyző meghivta hozzátartozóit, hogy hallgassák meg a végrendeletet.
Valami sok jót nem igen lehetett várni ettől az irástól, hanem azért a
szegény rokonok egymás hátán nyüzsögtek a tágas irodában. Egymásutáni
sorokban, mint a hangverseny-teremben, egy csomó szék volt a szobában,
de egyik se ült le. Sóvár, fojtott s néha ingerült hangon tárgyalták egy
gomolyagban, hogy kire mi várhat, némelyik pedig izgalomban remegő
ajkakkal bámult föl a mennyezet virágaira, nekivetve hátát a szoba
falának. Különben egyforma lenézéssel mérték valamennyien végig az
özvegyet, a ki valami unokabátyja, egy tüzértiszt karján érkezett meg.
Gyönyörü szép asszony volt. Magas, egyenes, telt, de még messze az
elhizástól. Az arcza fehér, mint a tej, ajkai husosak, pirosak, mint a
meggy s közülök egy kicsit nagy, de szép, sorba illeszkedő fehér fogak
villogtak ki. Csak a szemei rontották a szép arcz harmóniáját.
Töméntelen, mértéktelen bujaság volt a nézésében. A hogy a nagy pillák
alul egy kicsit hunyorgatott, rövidlátósan kipislogott, abban valami
olyan rosz volt, a mit csak az asszonyok értenek meg igazán. Azok az
asszonyok, a kik az urukkal összebujva élnek s ha közéjük toppan valami
másfajta, megriadva huzódnak el tőle. Az asszony oda se nézett, hanem
hátravetve a fátylát, leült egy székre. Melléje telepedett a tüzértiszt
s azután suttogva beszéltek.
Voltaképen csak rá várakoztak. Mire elhelyezkedett, a közjegyző kijött a
másik szobából s feketepecsétes nagy borítékot hozott magával. Aztán az
ilyes alkalmakra fentartott ünnepélyességgel tett fel az orrára egy
aranykeretes okulárt s megvárva, mig valaki utolsónak köhögi el magát,
olvasni kezdte a végrendeletet:
– Tehát ép észszel, józan megfontolással, satöbbi, satöbbi. A
végrendelet másolatban az érdekeltekkel amugy is közöltetni fog. – A
szép asszony felé fordult s ültében meghajlott kissé előtte az asztal
fölött. Nagyságodról tiszteletreméltó életefolyásával harmoniában álló
izé, nemeslelküséggel emlékezett meg a megboldogult. Ime, méltóztassék
ide hallgatni. – Drága nőmtől, született Kisfalvy Rózsától, ki némileg
fölélénkítette nekem, öreg embernek, utolsó esztendeimet, szomoruan
bucsuzom ez órában, a mikor a halállal barátkozom. A mi némi
kellemetlenségünk volt egymással, azt bocsássuk meg kölcsönösen. Ő
fiatal, én vén vagyok s egyformán gyarló emberek mind a ketten. S ha ugy
történt, a mint ezt elhinni okom van, hogy én, a sir szélén tipegő
ember, nem voltam elég drága nőmnek, az ifju, élettel teli és
körülrajongott szép asszonynak, ha a belőlem hiányzó meleget másutt
kereste meg néha, azon se szabad fennakadni nekem, gyarló embernek, a ki
talán nem sokára az Ur itélőszéke előtt állok. Azt kérdezhetné tőlem a
legfőbb biró, hogy hát: miért vetted el, Miklós fiam? – Mit tudnék reá
felelni? – Drága nőm örökli a pogány-utczai ingatlant és azonkivül évi
tizenkettő ezer forintot kap, havi egyezer forintos részletekben. S
mivel hogy nem akarom utját állani a boldogságának, a mihez egy ilyen
vén ember oldalán eltöltött három esztendő után jussa van, ez összeg
folyósítandó számára akkor is, ha drága nőm ujra férjhez találna menni.
Legyen neki pénze. A ki ezt az intézkedésemet megtámadni próbálja, az
hagyatékomból teljesen kirekesztendő, mert csak abból a szempontból
indulhatna ki a kifogás, hogy nem voltam beszámítható állapotban, a
mikor ilyenformán rendelkeztem drága nőm jövendőjét illetőleg. Pedig hát
nagyon is tudom, hogy mit cselekszem.
A rokonok összebámultak, de nagy elképpedésre nem igen értek rá, mert
most már gépiesebben kezdett olvasni a közjegyző. Azok a passzusok
következtek, a melyekben róluk emlékezett meg a megboldogult. Csak ugy
futtában, hirtelen, egy pár numerussal szerepeltek az okmányban, ötezer,
négyezer, háromezer… aztán semmi. – A szép asszony ezt már nem is
hallgatta, hanem ajkait összeszorítva, homlokát redőkbe szedve, félig
lehunyt szemekkel azon gondolkozott, a mit az imént hallott. Egy kicsit
el is pirult. Nem értette egészen, hogy mi mindent akart elmondani abban
a néhány sorban az öreg. Leszidta, az nyilvánvaló, hanem akkor miért
adott hát pénzt? Ennyi pénzt! Őszintén szólva: semmit se várt, vagy
éppen csak annyit, a mit a törvény rendel. Ez a summa megszédítette s
annyira zavarba jött, hogy a mikor a tüzértiszt csak ugy véletlenül
megérintette a karját, boszusan elhuzódott tőle. Sehogy se tudta
megérteni, hogy mi történt itt voltaképen. Jó ember volt az ura, az
tagadhatatlan, de nem annyira ostoba, mint a milyen ez a végrendelet.
Pénzt adni az özvegynek ahhoz, hogy férjhez menjen, nagy summát minden
évben, hogy urasan élhessen mellette a férj is… Olyan bolondnak tünt fel
előtte a dolog, hogy kábultan kelt föl s kissé határozatlan, bágyadt
lépésekkel ment ki a szobából, meg se látva a sok roszakaratu gyilkos
pillantást, a mivel elkisérték ezen a pár lépésen a rokonok. Mig lement
a lépcsőn, folyton az kongott a fejében a közjegyző száraz, ércztelen
hangján: drága nőm. Mintha gunyolódott volna a vén ember, a mikor ezt
annyiszor leirta. Hiszen tudta ő jól, hogy valami nagy hüségről szó se
lehetett. Rettenetes jeleneteket veszekedtek végig az asszony szerelmei
miatt – és most: drága nőm. S egy kicsit elsavanyodva és az agyában
kóválygó össze-vissza gondolatok aljára leülepedett aggodalommal
jegeczedett ki benne az a gyanu, hogy az öreg valamit akar vele. Az
öreg, a ki meghalt, a sokszor megcsalt, védtelen, gyönge vén ember, a ki
a halála után boszulja meg magát. Még nem lehet tudni, hogy mit akar, de
kell, hogy legyen valami czélja. És az asszony megmagyarázhatatlan
félelemmel nézett erre-arra, a mint kiért a kapun. Hogy vajjon nem jön-e
valamerről valami olyas veszedelem, a mi elől ki kell térni. – S ideges,
türelmetlen és goromba lett, a mikor a tüzértiszt bizalmas mosolygással
arról pusmogott neki, hogy semmit se féljen és hogy egy kicsit már – ugy
látszik – meg volt bolondulva az öreg, a mikor ezt a szamárságot irta.