Egész komolyan beesteledett, a mire Sas Bálint hazaérkezett. A vadász
két fáradt kutyát vezetett utána, hátul pedig a parasztok zöld galyakból
összefont saraglyán egy medvét hoztak. A kutyák vinyogva szaglászták még
egyszer körül az állatot, s aztán eldültek kétfelül a porondon pihenni.
Az asszony beszaladt a házba és maga hozta ki a pálinkás butykost, hogy
az urát megkinálja belőle. Az ember ivott, meg se köszönte, nézegette a
vadat, talán még valahol az erdőn kószált az esze. Csak a lépcsőn vette
észre ezt a rendkivüli változást és csodálkozva állott meg.
– Miért nem feküdtél le.
– Reád vártam, Bálint.
Sas Bálint is ugy képzelte el, hogy egy olyan asszony, a ki bevárja
este, mikor fáradtan hazajön és leszalad eléje az udvarra, minden
igyekezetével azon lesz, hogy ha szereti, ezt meg is mutassa,
elfeledteti vele a kis Rózsát. Erre gondolt akkor is, mikor nagy
biztatásra végre elhatározta, hogy megházasodik. Nagyon jól esett most
neki ez a kis szivesség. Egyik kezében a puskát vitte, a másikkal
átölelte az asszonyt és ugy mentek föl a lépcsőn. Az asszony is boldog
volt és mosolygott. Az erkélyre értek.
– Valami mondani valód is volt, ugy-e – kérdezte odafenn Bálint.
– Van, sok.
Megállottak. Az asszony két kezét a férje vállaira tette, ugy nézett a
szemébe és beszélni kezdett. Nem ugy, mint a Becski-leányok szokták,
hanem leányos egyszerüséggel, annak a törekvésnek természetes hangján,
amelylyel telve volt.
– Édes jó Bálint, ne haragudjál reám. Ha azt hiszed, hogy nem vagyok
hozzád való, váljunk el egymástól békességgel. De ne hidd ezt, mert
igyekezni fogok, hogy szeress. Az én családomban másként nevelik a
leányokat, mint nálatok, azért voltam eddig akaratos, makacs. Olyan
leszek ezután, a milyennek te akarsz. Tanulni fogok tőled, mint a
gyermek, olyan leszek, mint Rózsa…
– Megint Kata, megint?
– Megint, miért ne? Nem ugy gondolok már szegény leányra, mint eddig. Ő
lesz a mesterem. Mondd csak, mit csinált, hogy olyan nagyon szeretted?
Hadd tegyek ugy én is. Jó volt, én is az leszek; szép volt, én se leszek
csunya; szeretett, én is szeretlek csak ugy, mint ő, még jobban is.
– Kata…
– Igen, igen, nem hiszed?
Leültek, az asszony már nem fázott. Mikor egyszer-egyszer megremegett,
Bálint reá adta a prémes bekecsét.
– Mondd, milyen volt? Szőke volt, barna volt?
Bálint kivette a tárczáját s megmutatott az asszonynak egy kis csontra
festett képet és reávilágított a szivarja tüzével.
– Ilyen.
Kata elmerült a képben, elgondolkozott és sóhajtott.
– Szép; milyen simára fésülte a haját. Az enyém is ilyen lesz ezután. A
nyakán piczi ezüst kereszt van, tőled kapta Bálint?
– Tőlem.
– Végy nekem is holnap. – A szegény asszony kutatta az ujat a képen,
Bálint mosolyogva nézte s kezdte megszeretni benne ezt az igyekezetét.
Valami tréfás hullám a levegőben nehány hangot hordott az erkélyre. A
Bognár-házból jöttek. Bálint, mintha szikra hullott volna a kezére,
fölrezzent. Az asszony megijedt, megszorította Bálint karját, de férje
nem fordult vissza. Azután hallgattak mind a ketten, mig csak másfelé
nem fordult a szél, s el nem haltak a hangok.
Rózsa énekelt odaát valami kis paraszt nótát. Az volt benne, hogy:
elhagyott a szeretőm, nem haragszom érte, ha velem nem lehet, legyen
boldog mással.
Bálint belebámult az éjszakába. Az asszony is elgondolkozott. Azután
letérdelt a földre, ráhajtotta arczát a férje térdére, s a szeméből köny
csordult ki. Mikor Bálint visszanézett reá, alázatosan fogadkozott:
– Megtanulom ezt is.