Csupa sallang, piros selyemkendő borította be a tajtékos, remegő paripák
testét, mikor nagy csengetyüszóval az urához röpítették Becski Katát. A
tanító kivonult az iskolával, a pap a hivekkel, nagy volt a czeremónia.
Mikor elpuffogtatták a mozsarakat, a lovak horkolva ugrottak félre, a
gyöngébb asszony- és leánynépek pedig a fülükre tapasztották kezeiket,
hogy ne hallják azt az ezerféle lármát, a mely betöltötte az utczát,
udvart, a házat. A kapuban Gáspár visszafordult és hirt vitt Rózsának a
szép nagy ünnepségről.
A menyasszony egészen másforma teremtés volt, mint a szegény Rózsa,
olyanforma leány lehetett, mint a milyen legény Sas Bálint, sugár
termetü, merész tekintetü, nem olyan, mintha szerelmes menyasszony
volna, hanem mintha vezér lenne egy amazon táborban. Mind ilyenek a
Becski-leányok, azért is mentek jól férjhez valamennyien. Nagy erejü
család.
Az uj Sas Bálintné mosolygott, mikor elmesélték neki Rózsa históriáját,
de nem haragudott a leányra.
– Szegény kis bagoly! Ő és Bálint de furcsák lehettek egymás mellett.
Az urának is nevetve hozta fel a dolgot, de az nagyon elkomolyodott és
azt mondta, hogy ne emlegesse ezt a dolgot. Maradjon a hamuban a
történet. Mikor az asszony tovább évelődött, haragos lett, s az öklével
ugy az asztalra csapott, hogy remegett körülötte minden. A
Becski-leányokkal nem igy szokás elbánni, még az apjuk is
megkülömböztetett tisztelettel beszélt velük, Kata is felpattant az
asztalcsapkodásra.
– Azért a kis békáért türjek én!
– Még nem türtél semmit.
– Nem is fogok.
– Hát hagyj akkor békét.
– Tőlem ellehetsz.
Az asszony után méltóságosan suhogott a selyem, mikor otthagyta az urát
az asztal mellett és megbántva visszament azokba a szobákba, a hol az
eddigi Sas asszonyok is duzzogni szoktak. Bálint inkább Rózsára gondolt,
mint a maga feleségére és eszébe se jutott, hogy kibékítse. A büszke
Becski-leány egy darabig várta odabenn és csak nagyon nehezen békült
volna meg. Bálint csak nem jött. – Utóbb már engedett volna az asszony,
hanem Bálint még sem jött és nem is látták egymást egy hétig. Ez az
esküvő után hat hétre esett meg. Szerencse, hogy nem sokan tudtak róla,
mert különben a dolognak gyorsan hire kerekedett volna a megyében.
Az asszony minden reggel megkérdezte belső cselédjét a fésülködésnél.
– Itthon van-e az uram?
Nagyon egyforma választ kapott mindig:
– Nincs.
– Hol van?
– Már hajnalban elment a medvékre.
Mikor először hallotta ezt az asszony, fölugrott s ijedten kiáltotta:
– A Bognár oldalra!
A cseléd egy kicsit mosolygott és megnyugtatta.
– Nem asszonyom a másik hegyre ment.
– Ki mondta?
– A vadász.
– Hazudik!
A szép nagy Becski Kata ideges lett, akár egy akaratos leányka
valamelyik másik családból. Sokat szenvedett. Mikor férjhez ment, inkább
okos volt, mint szerelmes, most pedig semmi esze se maradt már, csak
szeretett és kinlódott. Látta, hogy az ura közelébe igy sohase jut. A
büszkeség még a Becskieknél is frázis, ha egyszer megnyilik a szivük. A
nagy szerelem mindig egy, de sok nyelven beszél. Valami más hang az, a
mire ez az ember hallgat. Hát ő azt megtanulja. Nem áldozat, semmi az,
ha az ember nagyon szeret. Egyszer nem feküdt le az esti harangszóra,
hanem bekötötte a fejét egy nagy szürke keszkenőbe és az erkélyre állva
türelmetlenül, szorongva várta haza az urát. Hideg harmat ült körül
minden fán, virágon, lehült a levegő is, a szép asszony összeborzongott
egyszer-egyszer a hideg kövön állva, de azért nem ment be. Kell, hogy ma
vége legyen a találgatásnak. Szereti-e az ura, vagy nem? Ezt ma meg kell
tudni. Ha nem, akkor holnap haza megyen az apjához.