Mikor még én iskolába jártam, egy zsidó suszter lakott mellettünk a
földszinten. Nem olyan czipész volt, mint a többi. Csak délig dolgozott
és addig is csak nagy immel-ámmal. Délután föltette a czvikkerét,
felhuzta a szalonkabátját s elment a kávéházba. Kártyázott, kibiczelt,
de mindenképpen nyert. Csak este felé jött haza, akkor fölpofozta az
inasokat és lefeküdt a belső szobában. A felesége azt az életet élte, a
mi kiegészíti a másikat. Főzött, mosott az urára, szintén megverte az
inasokat, ha rosz kedve volt, átjárt pletykázni a szomszédba és
azonközben a sovány kosztjuk mellett is meghizott. Soha se volt egyéb
rajta, mint egy ócska szürke szoknya s a lábain papucs. Gyermekük pedig
nem volt, hála Istennek.
A másik szobában volt a mühely, nyomoruságos, agyaggal kivert padlóju,
nyirkos, örökké fülledt, savanyu szagu lyuk, teletömve butorral, a mit
kevés lim-lommal is könnyü elképzelni, mert az egész nem volt nagyobb,
mint egy jókora ól. Egymás fölé volt téve két ágy a sarokban, a felsőnek
a fejfája már majdnem érte a padlás gerendáját. Előbb mind a két inasnak
külön-külön ágya volt, hanem a mikor a gazda magához vette a felesége
apját, fölszorultak az emeletbe s az alsó ágyba a vén ember feküdt. És
feküdt is egész nap. Nagy kinnal tudott átfordulni az egyik oldaláról a
másikra, nyögött, zsidóul mormogott s ezen jól elmulattak az inasok.
Eddig külön élt, de a mesternek eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha itt
eszi meg az öreg azt a kevés pénzt, a mije még maradt a leánya
kiházasítása után s beköltöztette az öreget az inasokhoz. Azóta már nem
olyan egyhangu odaát az élet.
Közben megesett az is, hogy a mester egyszer összeütközésbe jött a
rendőrséggel; befogták és három hétig nem eresztették haza. Hamisan
kártyázott, de a végén mégis kisült, hogy rágalom az egész, egy utazó
ügynök meg egy másik mester megesküdött, hogy soha becsületesebb embert
nem ismertek, mint a barátjuk. Különben is azért adott az Isten szemet
az embernek, hogy nézze meg, kivel ül le kártyázni. A három hét alatt
nagy felfordulás volt odaát. Az inasok birkoztak a mühelyben, az öreg
még többet nyöszörgött, az asszony pedig örökké a szomszédban ült és
szidta a főkapitányt. Az öreg zsidó rosszul beszélt magyarul, a fiuk nem
igen értették meg, ha rá hallgattak is, hogy mit akar; egyszer aztán
mégis sikerült ágyához hivatni a leányát, akkor már nagyon el volt
szegény keseredve s bárki is megsajnálta volna, ha látja. A mi
szakácsnénk néha belátogatott hozzá egy kis ételmaradékkal, azt hazudta
neki, hogy ő is zsidó családnál lakik és hogy kósert főznek. Sokat
beszélt róla anyámnak s mi gyermekek is ott hallgatóztunk mindig
körülötte.
Az öreg nyögve, lihegve szólott a leányához s a füléhez kellett
hajolnia, hogy megértse az ember, a mit beszél.
– Hol van a Náczi?
– Ne törődjék vele.
– Mondták az inasok. Miért zárták be?
– Mit tudom én.
Az öreg erőlködött s felülni próbált az ágyban, de csak a fejét tudta
kissé feljebb tolni a párnára. Vérvörösre pirult, tele volt haraggal,
indulattal beszélt, aztán hang nélkül járt a szája tovább, megint
szólott egy pár szót, ujra elakadt, integetni is próbált, de nem birta
föl a kezét.
– Vigyetek el innen, akárhová, adjátok vissza a pénzem, nem maradok
tolvajnál. Ereszszetek, hadd menjek…
– Nem tudsz.
– Kocsit, kocsin…
Az asszony kiment, ott hagyta, hogy csak hebegjen magának. Az egyik inas
kalapálni kezdett egy talpat, a másik pedig fütyölt. A vén ember
megnyugodott egy kissé s azzal vigasztalta magát, hogy ugy se tart már
sokáig.
A negyedik emeletről kihurczolkodott a szabó, a lakás üresen maradt s
minthogy délutánonkint már régen emlegette a mester, hogy megunta a
földszintet, kivette a szabó lakását. Ez se volt jobb, mint az eddigi,
de mégis valahogyan másként érzi magát az ember, ha magasan lakik,
különösen, ha szemmel tartják a detektívek. Tudja Isten, hogy mi mindent
akarnának még kisütni róla.
Az öreg felköltöztetését az inasokra bizta a mester. Ő ugy mondta:
_szállítsátok fel_, de én ezt a kifejezést hajlandó vagyok tulságosan
uri hajlamainak tulajdonítani. Az inasok sok mindent megpróbáltak az
öreggel, de sehogysem ment a költöztetés. Az ágygyal együtt nem birták
még csak fölemelni sem s ha kiakarták emelni belőle, olyan keservesen
nyögött és jajgatott, mintha a csontjait törnék. A két borzas kölyök
egymásra bámult az ágy előtt s nem tudta egyik sem, hogy mit kezdjenek
vele. Végre felfogták a derékaljával együtt, beletették egy
ruhás-kosárba s a kosarat két fülénél fogva czipelték fel a lépcsőn. Az
öreg már akkor olyan volt, mint a csontváz. Száraz, beesett mellére
ejtette a fejét, rendetlen, piszkos szakálla szine a fehérből átcsapott
a sárgába s ha fölnyitotta a szemeit, üresen, fájdalmasan bámult a
világba. Hosszukat sóhajtott s ilyenkor hörgött a mellében a levegő. Ugy
látszott, hogy a szervezete is csak szánalomból dolgozik már egy-egy
keveset.
A vejére rá se nézett, mióta be volt csukva. Elfordulni próbált, ha jött
s éreztette vele, hogy megveti. Csak a leányához beszélt néha, ha
elékaphatta egy-egy perczre, szidta és fenyegetőzött.
– Hagyd itt, hagyd itt, még ma. Tömlöczbe volt, oda is megy majd vissza.
Hitvány…
– Hagyj nekem békét…
– Te is odajutsz vele, rád sütnek valamit…
– Törődj csak magaddal.
– Nincs miért, egy-két napom van még, de te még sokáig élsz. Hagyd itt…
Az egy-két napban nagyon igaza volt a szegény öregnek.
Emlékezem, épen szerda volt s édes apám valami generálisnál tisztelgett,
vagy mi – de blouse helyett attilában jött haza. Csákó volt a fején,
fényes szalonkard az oldalán. Egy szegény, családos katonatiszt csak
akkor koptatja ezt a drága holmit, ha okvetlenül szüksége van reá. Még
ideje se volt átöltözni, lélekszakadva rohant le a suszterné. A többi
lakót már föllármázta, csunyán jajgatott s kért nagyon szépen, hogy mind
mind menjünk fel hozzájuk, haldoklik az öreg. Nálunk az a divat, hogy
sok-sok embert gyüjtenek a halottas ágyhoz.
Apám fölment s utána mi is.
Az ágy fejénél szalonkabátban állott a suszter s czvikkeren át hangosan
olvasott valami héber imádságot. Az öreg utána motyogott egy-két szót,
de inkább csak hangtalanul tátogatta a száját. Az asszony jajgatva dült
az ágy lábához s néha megelégedetten nézett végig a nagy társaságon,
melynek bizonyos előkelő szinezetet adott az apám aranyos attilája és
csákója. Az inasok abbahagyták a munkát és kerekre nyitott szemekkel
bámulták a dolgot. Az öregnek is tetszhetett ez a nagy tisztesség, mert
mielőtt behunyta a szemét, gyöngén elmosolyodott az arcza.