Házigazdám a szobámba nem tett órát. Bizonyosan ugy gondolkozott: minek
figyelmeztessem én ezt a szegény fiatal embert minden perczben arra,
hogy mulik az idő, érzi ő azt ugy is.
Ilyenformán én csak hallom az órákat, de nem látom. Vagy négy is van
körülöttem, a többi szobában is egészen az én tetszésemre van bizva,
hogy melyiknek higyjek, mert lehet ugyan, hogy jól járnak, de bolondul
üt valamennyi. Előbb vékonyan kezdi egy kis ideges szerszám, aztán
folytatja egy komoly, tenyérnyi ingáju öreg ur, bele-beleköhög
egyet-kettőt egy vén klepsidra, végül pedig kakukkolni kezd a negyedik.
A hangversenybe szinte boszankodva kiált bele a szomszéd utczából egy
nagy toronyóra. Azt mondja, hogy:
– Csitt gyerekek!
Mikor álmatlanul hánykolódom ágyamban és nem tudom elképzelni, hogy
voltaképpen tizenkét óra van-e vagy hajnali három; van ebben a
bizonytalan találgatásban, a tájékozatlanságban, valami misztikus. –
Rosszul esnék, ha valaki megmondaná az igazat. Ugy érzem, hogy szükségem
van ezekre a perczekre.
– Nem törődöm ilyenkor sem nappallal, sem éjszakával, hanem elzsibbadok.
Nem jut eszembe semmi, a mi időhöz van kötve, mert fogalmam sincs az
időről, s nem érzek semmi olyast, a mi talán elkeserítene. Megnépesül
körülöttem a sötétség s abból a régi világból, a melyben még nem éltem,
fölkerekednek a történetek. Akár csak szinházban volnék. A szinpad nagy
messzeségben van, a hanghullámok csak lomhán érkeznek a fülemhez, nem
rettenek föl tőlük, inkább csak sejtem, a mit az aktorok játszanak.
Ezen a szinpadon ismertem meg Sas Bálintot, a diákját, Rózsát és egy
másik szép asszonyt.
*
Sas Bálint kétszer is végig mérte a szobát, a mig beszélni kezdett. A
diák azt gondolta, hogy felesleges a szobában, ki akart tehát ódalogni a
kis ajtón. De Bálint elvágta az utját.
– Maradjon.
Rózsa egy törpe széken ült. Szepegett, mint a gyermek, mint a ki sejti,
hogy valami rosz dolog következik. Néha felnézett Bálintra és aztán
megint lesütötte szemeit. Nehéz szivvel, de várt türelmesen. Bálint
egyszer nagy elhatározással melléje ült, erős, nagy barna tenyerei közzé
fogta a leány kis kezeit s a nagy erejü emberek melankóliájával,
gyöngéden, szeretettel kezdett beszélni.
– Kis Rózsám, nagy változás esett rajtunk. A gyerek előtt beszélhetek,
ugy is mindent tud. Hallgasson ide maga is Gáspár. El kell menned Rózsa
tőlem, uj élet következik reám is, reád is. Feleséget kell a házhoz
hoznom.
A leány szemeiből köny szökött ki, de selymes pilláival mindjárt fel is
itatta azt a néhány cseppet, a mit nem tudott visszatartani. Nem jött
váratlanul a dolog, azért mégis roszul esett. A csapásra sohase lehet
eléggé elkészülni. A nagy erős ember várt egy kicsit s aztán tovább
beszélt.
– Megmondtam előre Rózsa, hogy az a boldogság, a mit nekem adtál, csak
ideig óráig tart. Számolnom kell vele, hogy valaki maradjon utánam. Ha
te adnál gyermeket nekem, az nem lenne egészen Sas, érted ugy-e, hogy
mit akarok mondani. Asszony kell a házhoz, nemes, uri asszony, akkor
aztán a világ azt mondja, hogy a mi eddig volt, csak gyerekség volt és
szépen leveszi a szemét rólunk.
– Kit vesz el Bálint?
– Becski Katát.
– Szereti?
– Nem, csak téged szeretlek.
– Boldog lesz?
– Nem hiszem, de tudja a jó Isten.
– Jó lesz ez igy Bálint?
– Nem, de meg kell lenni. Rólad gondoskodtam.
– Hagyjon engem, elténfergek én valahogy a világban.
– Nem ugy van Rózsa, gazdag vagyok, te pedig szegény. Megveszem az öreg
Bognár házát, oda költözöl majd. Van benne két szoba, egy elől a kertre
nyilik, a másik pedig a hegyekre. A kerti szoba a tied lesz, a másikba
beköltözik Gáspár. Már ezután a te diákod lesz. Hüséges jó fiu, szeret
engem is, téged is, és megőriz téged minden veszedelem ellen. Ez lesz
ezután a kötelessége. Jól van, Gáspár?
– Jó lesz, uram.
– Hirt hoz nekem, ha valami baj van. Elbeszélget veled, ha unalmas lesz
az este, eljátszik a gitáron, te szereted a muzsikát.
– Gondol-e reám majd vagy egyszer Bálint?
– Sokszor.
– Szeretném, ha látna is vagy egyszer.
– Ne kivánd, a veszedelmünk lenne.
– Hát jól van.