A Papp Sárika édes anyja nem volt valami tulságosan tapintatos asszony,
nagyon ráijesztett a szegény kislányra, a mig hazaértek.
– Te kis bolond, tudod-e mit csináltál?
– Megmondtam neki az igazat, megérdemelte.
– Nem tudod, hogy mit beszélsz. A férfiak nem veszik azt olyan
könnyedén, ha lehaszontalanozzák őket.
– Velem nem tehet semmit.
– Veled nem.
– Legfölebb kiír az ujságjába. Bánom is én.
– Nem rólad van szó, hanem apádról.
– Mi köze van ehhez a dologhoz a papának?
– Sok, te szerencsétlen, meggondolatlan teremtés. Szikszai tőle kéri
számon azt, a mit neki mondtál. Ki fogja hivni párbajra s
összekaszabolja. Apád nem tud vivni egy jottát se. Szegény, jó emberem,
ilyen veszedelembe sodortad. Nem azt érdemelte ő tőled, te hálátlan.
A szegény kis Sárika nagyon megijedt s nagy félelmében csak hebegni
tudott.
– É… én nem gondoltam…
– Ugy-e, ugy-e.
Mikor hazaértek, nem beszélgettek el olyan kedélyesen az ebédlő nagy
kemenczéje előtt, mint máskor. A kis lány azt mondta, hogy fázik és
roszul van. Gyorsan kapkodta le magáról a ruhát s kis szobácskája olyan
volt, mintha valaki órákig fáradozott volna azon, hogy nagy
rendetlenséget csapjon benne. Itt egy szoknyácska, a szék alatt egy
félig kifüzött czipő, a zongorán hajtük és egy csipkekendő, a fáskosár
tetejére pedig a prémes bundácskáját helyezte el nagy okosan Sárika. Nem
is hazudott az anyjának, mikor azt mondta, hogy beteg, mert ugy
reszketett, mint egy nyárfalevél. Egérfogacskái összevaczogtak, két
arczán elömlött a láz s szemei csak néztek, de nem láttak semmit. Valami
nagy zürzavar állott előtte. Tuskófejü rémállatok kavarogtak a
levegőben, felhőtestükkel ránehezedtek a mellére, majd agyonnyomták
törékeny kis testét, füle dobját pedig majd behasította az a nagy
csattogás, melylyel feje fölött vagdalkozott két élesre köszörült kard.
Rettenetes volt ez. Sírni se tudott, pedig ez jót tesz a kis leányoknak,
hogyha valamitől nagyon félnek. Éjfél után már olyan volt az a szüzi
fehér ágyacska, mintha négy vásott gyermek veszekedte volna ki magát
benne. A kis leány lázasan forgolódott ide-oda, meggyürődött a párnák
csipkéje s a vánkosok pelyhei nem igen tudták, hogy mit képzeljenek
erről a nagy kegyetlenségről, a melylyel elbánt velük kisasszonyuk. Soha
ilyen tánczot még nem jártak ebben a nyugalmas ágyacskában. Itt édes,
csendes álmodás volt mindig, ma esett meg először, hogy Sárika ilyen
kegyetlen módon roszul érezte magát.
Mikor elaludt, akkor kezdődött csak az igazi szenvedés. Az álom még
kegyetlenebb volt hozzá, mint az ébrenlét. Föl-fölriadt, olyan rosz
dolgokat látott. Szikszai ur egyszer nagyon nekiment az édes apjának s
az öklével verte a szegény öreget. Ezt Sárika nem türte el, segítségére
sietett az apjának. Nagyot kiáltott s erre ébredt. Kis lámpájában
szomoruan pislogott a láng s a tüz is utolsót lobbant. Félt elaludni
ujra, de aztán mégis elnyomta buzgóságát a nagy fáradtság. Elaludt.
Mikor ujra felriadt álmából, arczocskája fehér volt, mint a kréta. Az
öreg urnak Szikszai átvágta a fejét s patakban omlott a vér az ősz haja
alul. A szegény kis leány leugrott az ágyból s négy szobán is átszaladt,
a mig abba s szobába ért, a hol édes apja alszik.
Az ágy előtt leomlott a szőnyegre s csak nyögve tudott beszélni, keble
pedig ugy pihegett, mintha egy kis fehér galambot kinoznak meg a rosz
gyermekek.
– Papa, papa, – kiáltotta – alszol?
Az öreg ur aludt, hát hangosabban szólott hozzá a kis leány.
– Papa! Ébredj! Kérlek szépen, papa!
Végre mozdult a terebélyes paplan s csodálkozva emelkedett föl az
ágyában az öreg ur.
– Te vagy Sárika? Mi bajod van?
– Semmi. Fáztam, beteg vagyok. – Egész teste remegett. A szobában már
hideg volt, régen megszakadt a tüz, gyönge lábait szinte égette a
szőnyegen át is a padló hidegsége. Fölkuporodott az ágy szélére és ugy
beszélt tovább.
– Féltem nagyon, de nagyon…
– Mitől?
– Roszat álmodtam.
– Kis bolondom, nohát mit álmodtál?
– Téged öltek meg karddal.
– Ki?
– Szikszai Gáspár.
– Hát aztán… sajnáltál?
– Nagyon.
– Sirtál?
– Sokat.
– És miért ölt meg engem karddal Szikszai Gáspár? – kérdezte az öreg.
– Miattam.
– Hogyan, megbántottad talán?
– Meg.
– Mondtál neki valamit?
– Igen.
– Mit?
– Hogy haszontalan ember.
– Nagyszerü! Hát aztán miért?
– Hogy kiirta az ujságba Grün Ignáczot, a tánczmestert.
– Nagyszerü! Hát kis leányom ez olyan dolog, hogy majd meglátjuk a
végét. Különben is addig nincsen semmi beleszólásom, mig ő nem mozog.
Várjuk meg, hogy ő mozogjon.
– Várjuk meg, hogy ő mozogjon, – hagyta helybe a kis leány.