Hanem azért nem nyugodott bele a dologba. Vissza ment a szobácskájába, a
kicsi helyett meggyujtotta a nagy lámpát, felöltözött, bár még alig
ütött az óra négyet s egy székre ülve, ölébe hullatott kezekkel várta be
a reggelt. Az alatt gondolkozott. Még sem tetszett neki az a gondolat,
hogy ők nyugodtan várják be, a mig a másik ember mozog. Rájött, hogy
neki kötelessége megakadályozni Szikszai Gáspárt a mozgásban. Ha nem
teszi, ugy holnap nagy verekedés lesz valahol a határban és ki tudja,
hogy mi lesz annak a vége? Egy jó kis leánynak nem szabad kiszolgáltatni
az apját egy olyan ellenségnek, mint Szikszai Gáspár. Valamit tenni fog.
Még nem igen tudott volna számot adni arról, hogy mi van a fejében, de
azért nagy dologra készült. Csupa töprengés volt szegényke s ajkai is
mozogtak a nagy gondolkozásban.
Reggel halványan, fáradt arczczal ült az asztalhoz. Keveset evett,
szórakozottan morzsolgatta szét tányérján a kiflidarabkákat, nem
hallotta meg, ha valamit szólottak hozzá s ügyetlenül igyekezett
elpalástolni azt a zavart, mely teljesen eltöltötte. Még mindig nem
tudta, hogy mit fog tenni, de abban bizonyos volt, hogy el fog menni
Szikszai Gáspár urhoz. Nem fogja megengedni, hogy párbajra hivják az
apját. Reggeli után szobájában magára vette a fásládára dobott
bundácskáját s a mikor senki se látta, kisuhant a kapun. Hideg eső esett
az utczán, meg is ázott szegény kis leány, mig Szikszai urhoz érkezett.
A derék ur roppantul meg volt lepve, mikor berontott hozzá a kis Papp
Sárika. Ugrált, szaladt ide s tova, de egy szó se jutott eszébe, a mi
alkalomszerü lett volna. Különben azt se igen tudta elképzelni, hogy
miért jött hozzá a kis leány.
Nem is ő, hanem a Sárika kezdte el a beszélgetést. Remegett a hangja s
mint a ki valami nagyra készül, sokáig fészkelődött a széken, a mig
végre beszélni kezdett.
– Tegnap én valami furcsát mondtam Szikszai urnak.
– Igen kisasszony, valami nagyon furcsát, a mit mi nem szoktunk tréfára
venni.
– Ki az a: _mi?_
– Mi urak.
– És most mit fog ön tenni?
– Semmit.
– Semmit? Hát mit szoktak tenni önök ilyenkor?
– Semmit, kegyed még gyermek és nem érti ezt. Zsebrevágjuk a
gorombaságot s büszkék vagyunk reá, ha ilyen kedves kicsi leány dobja a
szemünkbe, mint kegyed. Kegyed még gyermek, szép is, kedves is, de csak
kis leány, a ki még nem számít.
– Én, én vagyok a gyermek?
– Igen, igen.
Papp Sárikának sok ember mondta már azt, hogy gyermek, de mindenik
megbánta. Ebben a dologban nem türte ám el a tréfát. Itt a meggyőződését
bántották meg, azért pedig nagy patáliát csapott és sírt is. Most is
nagy haragra lobbant. Felugrott a székről s olyan közel ment Szikszai
urhoz, hogy ajkairól egyenesen annak arczába szállott a meleg pára.
– Én vagyok gyermek? – kérdezte, de most már hangosabban.
– Igen, igen…
– Tizenhét éves vagyok.
Hamarosan hozzáhazudott egyet a tizenhat esztendejéhez.
– Sokkal kevesebbnek látszik.
Most már távolabb ment Szikszai urtól s ugy mutatta meg magát.
– Hosszu ruhám van.
– Nem egészen hosszu.
– Láthatja.
– A bokájáig ér.
– Hát még mit akar?
– Kérjen még hosszabbat az édes mamától.
Sárika már nagyon rosszul érezte magát ennél a kegyetlen embernél.
Haragudott is, de el is volt keseredve, a miért ilyen rettenetes módon
kétségbe vonták a nagy leányságát. Erősen pislogott s zsebét kereste ki
a zsebkendője után, mert ugy lehet, hogy mindjárt szükség lesz reá, ha
ez az ember tovább kötekedik.
– Hagyjon nekem békét – kiáltotta aztán.
– Hát bántottam?
– Igen, igen. Ön rosz és harmadszor is rosz ember.
– Én? Miért.
– Ön, ön, ön!
– Megint helytelenkedik a baba.
– Nem baba! Érti?
Boldog lett volna, ha most egyszerre legalább három évet vénül s a
bokáig érő sima szoknyácskája is nőne két ujjnyit. Nagyon haragos volt,
Szikszai ur pedig határozottan kiméletlen ember. Háromszor is babának
szólította s csak magának köszönheti, hogy utoljára ő is kikapta azt, a
mit érdemelt.
– Glück, Glück, Glück, legyen a magáé, nekem nem kell. Haszontalan
ember, érti, érti, én mondom, hogy az. Aztán csináljon maga is, meg
Glück is, a mi tetszik.