A Grün-féle táncziskola határozottan mondhatom, hogy germanizált. Ott
még mindig ugy számították a lépéseket a tánczban: ancz, czvájj, drájj s
Grün ur állhatatosan ragaszkodott a német müszavakhoz. A szomszéd
Glück-féle táncziskola ezeket már mind kiküszöbölte s tiszta
magyarsággal beszélt, például, hogy: előre tessen lepketni s ekenésen
tartsat a lápát kisásszonyka.
Grün urnak meg is gyült a baja sokszor a szomszéddal. Ez a magyar
nyelven dolgozó ur sohase hagyott neki békét, áskálódott ellene titokban
s nyiltan is föllépett néha-néha, mikor tüntetőleg magyar érzelmeivel
henczegett egy-egy tósztban. Nagyon keserü lett a szegény ember élete,
mióta Glück ur magyarul beszélt.
Glück ur folytonos áskálódásai következtében végre teljesen megrendült
Grün ur helyzete. Az ügyet kezébe vette a sajtó is s abban a kis
városban, hol ez a dolog történt, nagy becsülete van a nyomtatott
betünek. A közvélemény hangosan követelte, hogy Grün ur hagyja ott
poziczióját s végül természetesen az lett a dologból, hogy a szomszéd
iskola átvette a tanítványokat és egy szép napon örökre elnémult Grün ur
táncztermében az öreg zongora. Ennek volt a háboruságból a legnagyobb
haszna. Szegény már réges-régen nyugalomra vágyott.
Azonban Grün urnak is meg volt a maga pártja. Ellene volt ugyan a sajtó
nagyhatalmu képviselője, Szikszai Gáspár ur, de mellette voltak a
leányok. Grün ur minden vasárnap bált rendezett annak idején már
fölszabadult tanítványai számára. Itt a nagyok mulattak. Most elmaradtak
a bálok is az iskolával. Olyan keserüség vett erőt a lelkeken, a
milyenre alig emlékeznek az emberek. Lecsüggesztett fejjel és kisírt
szemekkel jártak a leányok az utczán, a fiatal emberek üres idejükben
terveket kovácsoltak s az elv megvolt ugyan mentve, de alaposan
fölfordult a társadalom rendje. Némely bátrabb hangok hangosan
követelték, hogy Grün ur hozassék vissza Füzes-Abonyból, a hová áttette
az iskolát és az öreg zongorát s a szükkeblü Glücköt tolonczolja haza a
hatóság Svájczba. Persze nem lett a dologból semmi. A hatalom keményen
tartotta magát s diadalt ültek az elvek.
– A ki nem tud magyarul, annak mi nem adunk kenyeret – mondta egy bácsi,
a ki sarkantyus csizmát és magyar nadrágot viselt. Általában ez is volt
a hangulat, a fiatalság pedig haszontalanul agitált. Glück urnak egy
éjjel beverték az ablakait, de ez se használt semmit. A derék ur
utóljára hajlandó lett volna visszaállitani a vasárnapi bálokat, hanem
akkor már sehogy se ment a dolog. Grün ur sokkal kedvesebb ember volt s
közönség nélkül maradtak az uj bálok. A népszerüség bajos tudomány.
Elüldözni a városból a kedvenczet s beleülni az örökségbe, minden
rákészültség nélkül nem lehet. A fiatalság nem sokat törődött az
elvekkel, elvesztette a régi jó zongoráját s kesergett utána.
Egyszer egy nagy társaságban szóba került a dolog. Ott volt Papp Sárika
is, a Papp Laczi lánya s Szikszai Gáspár, a ki hivatása magaslatán
állva, olyan nagy képpel járkált most az emberek között, mintha ő
szerkesztené a Tájmsz czimü ujságot s czikkeivel nem egy zsidó
tánczmestert üzött volna ki a városból, hanem az ír kérdést oldotta
volna meg. Azelőtt kedélyes, jó fiunak tartották, most azonban sokat
feszengett s látszott az arczán, száján, nyakkendőjén, egész
nagyratermettségén a diadal. Sokat emlegette a sajtót, mely nagy czélok
szolgálatára van hivatva s ugy beszélt, hogy: mi akarjuk, mi már
elvégeztük, mi nem türjük.
Papp Sárika már régen elhatározta, hogy megmondja ennek az urnak a maga
véleményét. Szókimondó kis leány volt, s a mióta kis fehér ruhája
állandóan a szekrényben csücsült, a helyett, hogy kis urnője derekát
átölelve sürgött-forgott volna a Grün-féle bálokban, még bátrabbnak
érezte magát a kis leány. Az igazmondás nem nagy mesterség, csak bele
kell melegedni. Az ember halkan kezdi, hangosan folytatja s befejezi a
mondókáját valami nagy gorombasággal. Aztán a többit lássa az a másik, a
ki megkapta, a mit érdemelt.
Csak ugy odavetve mondta a kis leány Szikszai Gáspárnak.
– Csak azt szeretném tudni, hogy ki irta azokat a czikkeket a szegény
Grün ellen az ujságba. Nem mondaná meg?
– Nem lehet kisasszony, – nagyképüsködött Szikszai Gáspár. – A sajtó
hivatása az is, hogy diszkrét legyen. Munkatársaimért én felelek.
– Azért kérdezem, mert sok rosz ember van a világon. Szeretném tudni,
hogy melyik volt közülök az a vitéz?
– Nagyon rosz embernek tartja?
– Nagyon.
– Sajnálom, hogy nem vagyunk egy véleményen, én másként gondolkozom.
– Pártját fogja?
– Hogyne, hiszen az én lapomban jelentek meg a czikkek. Mi mindig
szolidarisak vagyunk, különben is minden betüben igazság volt.
– Az nem igaz, Grün ur jó ember volt, jobb, mint a maguk Glückje. Érti?
– Igen kisasszony, hanem mi mindenek felett az igazságot szolgáljuk s
nem engedjük eltántoríttatni magunkat semmiféle személyes befolyások
által.
A kis leány arcza nagyon kipirult s apró kezeiben reszketett a
zsebkendő. Izgatottan, idegesen kérdezte.
– És még mindig azt hiszi, hogy igaza van?
– Azt.
– No hát tudja, hogy milyen ember volt az, a ki azokat a czikkeket irta?
– Kiváncsi vagyok rá, mint a lap felelős szerkesztője…
– Hát, hát, haszontalan ember, ha tudni akarja.
Szikszai ur meghajtotta magát Papp Sárika előtt s szertartásos
komolysággal bocsátott közre egy olyan kijelentést, a mire azt hitte,
hogy mindjárt összeomlik a ház.
– Kisasszony, azokat a czikkeket én magam irtam.
Papp Sárika fölugrott a székről. Keményen a szeme közé nézett s azt
mondta:
– Annál jobb.