Két hét mulva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utólérte a
Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre.
Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles
az ut. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az ur és az
asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár
szót Joótól francziául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a
lábait, hogy ne reszkessen.
– A szappant hazulról kapják majd, ugye?
– Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.
– A kisasszony nem tud lovagolni?
– Nem, majd kocsin jár utánam.
– Szép?
– Nagyon szép.
– Megyünk! – Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak
szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak
s mikor már eltünt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik uton
hazahajtatott.
Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész uton, pedig szivesen
csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se
nyult s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.
Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna;
elment, elment – és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött,
hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután
rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahivta a szegény leányt s
olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor
egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd
kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a
mikor csak ugy minden ok nélkül rákiáltott.
Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem
rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne sugta. Nem
maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy
akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két
napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kinosabb
lett az élete.
Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja:
tréfáltam kedves, itt vagyok, – hanem a mikor már mindinkább teltek a
napok, már várni is félt. Néha ugy eltompult, mintha nagyon nyomta volna
valami a fejelágyát s csak egy-egy perczre vettek erőt rajta
elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és
magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem birja ki
igy sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta
magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.
Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem
fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se
látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt
megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy
darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.
– Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, – mondta egyszer, s
gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.
– Hát hogyan? – kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.
Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva
kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek.
Ettől megijedt. Mikor az első ember arczán észrevette ezt a vonást,
fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.
– Most már nem várunk tovább.
– Ha nagyságod ugy kivánja…
– Ne szólítson kérem igy, mondtam már.
– Nem tudom másként, mit csináljak?
– A mint tetszik, hát csak siessenek.