Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy
éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána
szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre
megállott. Egy hosszu másodperczig, vagy bajos azt csak ugy találomra
időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arcza piros volt a hidegtől,
meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem ugy
visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az utonállás.
– Rendőrt hivjak? – mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.
– Hivjon – felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis
lépéssel.
A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a
hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel
szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utcza közepén ment tovább.
Joó a gyaloguton maradt s ugy kisérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó
éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót
nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart.
Szegény ember ennyi pénzért akár harminczszor nyitotta volna fel a kaput
éjszakának idején, hogyne beszélt volna.
– A kisasszonyt Kerekes Rózának hivják és a varróba jár. Az apja Kerekes
Dániel ur, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése,
mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.
– Köszönöm.
– Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?
– Nem, jó éjt.
Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a
fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tizezer forintot
költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.
– És aztán mit kiván tőlem Nagyságod?
– Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam
leányát az utczán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.
– Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát
nálunk.
Egy hét mulva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden,
hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt igy az egész, azt is
elmondom.
Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta
egészen komolyan udvarolt, tulságosan kipróbálta a mellette ülő férfi
türelmét. Azt gondolta, hogy ugyis egészen rab ez már, nem szökik el
akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott
zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan
telhetetlen kedvében volt. Kaczagott, tapsolt és számba se vette, hogy a
férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal
mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy
perczre meghökkent.
– Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem
már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem
kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit
érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval
unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem,
hogy szeret-e, vagy csak ugy az udvarhoz tartozom?
Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán igy volt. Nagy bolondságokra
képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.
A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem
tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és
csak ugy odadobta:
– Majd megmondom holnap.
– Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.
– Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.
A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A
sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a perczben már inkább gyülölte a
szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélekzett s majdnem elfulladt, a
mint beszélt. Ötletszerüen szökött az agyában egy gondolat s rögtön
kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.
– Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az
első leányt, a kit az utczán találok.
– Csak tessék.
– Nem felel?
– Nem.
– Isten önnel!
Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kivül volt már az
ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.
– Megteszi? – kérdezte gyorsan.
– Meg, szavamra mondom, ha igy bocsát el.
– El tudna hagyni?
– El.
Hirtelen haragra gyult az asszony. Ugy nézte Ferenczet, mint egy
lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre
nem lehetett elkészülve s ugy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán
csak legalább egy percze marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg
azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és
az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna.
A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá – és az egyik lábát a küszöbre
tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt
mondta:
– Menjen hát.