A masinában pedig egyszerre csak forrni kezdett valami. A belső tüz
meleget hajtott az arczába s szokatlan friss erőt adott a tagjainak. –
Egyszerre elhagyta néhány rosz szokását, melyekkel eddig nem is
törődött, nem lóbázta olyan ügyetlenül a karjait, mint eddig s
kikefélgette, rendbeszedte a ruháját. Kitört a lelkében a forradalom,
magában tépelődve rájött, hogy jogai vannak; összehasonlítgatni kezdte
magát másokkal s mindig ugy kerekedett ki a versenyből, hogy ő több
ember. A szegény hernyó repülni akart minden áron.
Ugy esett, hogy egy este a kávéház egyik legsötétebb zugában betüzgette
az ujságot. Ide szokott elhuzódni, ez a sarok senkinek se kellett, egy
nagy, széles oszlop alig bocsátott bele valami kis derengő fényt a
villamos lámpák világából. Egy vén és álmos leány szolgált ki benne s
dörmögött, ha sokat zavarták. A szegény Krausz igen jó vendég volt ebben
a lyukban, egy kávé, egyszer viz s aztán egyéb semmi, megint aludhatik a
kisasszony a széken.
A kávéház oszlopai között végigsuhant egy másik leány. Krausz ezt a
lányt még nem látta eddig a többi között, most felállott s ugy
meresztette szemeit utána. Mikor sokáig nem jött vissza,
türelmetlenkedett. Kiment a zugból s az ócska übercziher belevegyült a
kifogástalanul német pedanteriával öltözött uri vendégek feketeségébe s
ide-oda nézegetve nyugtalanul várta a leányt. Mikor visszajött a kis
szőke fruska, valaki azt mondta rá a szomszéd asztalnál: csinos dög – ez
elkeserítette. Miért mernek az emberek igy beszélni egy szegény
leányról. Majd ha lesz valami köze hozzá, nem fogja megengedni. Feszült
a melle és csillogtak a szemei, ez a csinos, fiatal szőke fej egyszerre
fölvillanyozta az idegeit, más embernek érezte magát s pillanat alatt
elhatározta, hogy ezt a leányt szeretni fogja. Miért ne? Egy szegény
pinczérleány csak nem igen magas hozzá képest, ő se épen semmi.
Azon este egyebet se tett, csak a leányt várta és nézte, a mint elsuhant
mellette. A mint végig szaladt a hosszu termen, magasan emelte maga
előtt a kávés kannákat, vagy a szinig töltött nehéz poharakat. Nem
nézett se jobbra, se balra s az emberek is bizonyos tisztelettudással
bántak vele, sokan szerették volna, ha legalább egy pillantást vet
reájuk, de a kis lány csak a munkájával törődött. Valami egérkeszerü
nesztelen gyorsasággal szaladgált vendégeitől a buffetig és vissza, jól
illett neki a csinos fehér kötény s az a komolyság, melylyel fölfogta a
dolgát. Kényeztették a többi lányok is, csodálatosképen eszükbe se
jutott, hogy irigykedjenek reá, pedig kedvesebb és szebb volt, mint
akármelyik.
Krausz volt az utolsó vendég a kávéházban. Otthon nem tudott aludni,
kimerültebben kelt föl reggel az ágyból, mint a hogy este belefeküdt. A
tanítványaival ma nagyon hamar végzett s mint a ki valami nagy esemény
előtt áll, erősen dobogó szivvel nyitotta be este a kávéház ajtaját. Igy
ment ez hetekig. Közbe kölcsönkért egy-egy kabátot vagy nyakkendőt
azoktól, a kiket valamennyire ismert s észre se vette, hogy ezekben a
nem reá szabott ruhákban mennyire ügyetlen. Halvány fogalma se volt az
ilyesmiről. Egyszer bebátorkodott abba a kis szobába, a hol a leány
szolgálta ki a maga uri vendégeit s mikor látta, hogy minden jól megy,
senki se bántja, rá se néznek, egészen ott ragadt. Igy legalább
közelebbről látta a lányt s mikor fizetett, megérinthette a kezét is. Ez
már boldoggá tette. Nagy későre beszélni kezdett vele. A leányka
barátságosan, szeliden nézett reá, ez bátorságot adott neki. Megkérdezte
tőle, hogy mi a neve?
– Czenczi.
Ujjai hegyével a leány kötényét simogatta s nem igen tudta már, hogy mit
beszéljen tovább. A mit igazán tudni szeretett volna, arról nem mert
beszélni, majd máskor, ha egyszer igazán hangulatban lesz. A leányt
ugyis sörért küldték a másik asztaltól.
Nagy vágya támadt arra, hogy örömet okozzon ennek a leánynak. Vesz neki
valamit, valami olyast, a mi nem drága, de azért kedves kicsi apróság.
Ha gyürüt adna, vagy egy olcsóbb fajta órát, éreznie kellene a leánynak,
hogy ez nagy áldozat egy ilyen szegény embertől s nem fogadná szivesen.
Másnap, harmadnap is ezen törte a fejét, gondolkozott; gyüszüt, ollót,
pénzestárczát, mit, de mit lehetne venni? Sorra nézte a kirakatokat, mig
megakadt a szeme egy kis gyöngyháznyelü késen. Nem is volt az kés, hanem
valami fényes kis zsuzsu, akár az óralánczon lehetne viselni. Egész
csomó fényes kis kés benne, kedves kis apróság, igazán lánynak való.
Megvette, selyempapirba csomagoltatta, nehogy egy kis karczolás érje a
zsebében s boldogan ment haza. Édes kis Czenczi, hogy fog örülni. – Csak
egy pillanatra derüljön át az arcza, az már elég boldogság ennek a
szegény embernek egy hétre. Még a nagy tudós könyvekben is csak azt a
mosolygást fogja látni, a lány pedig észreveszi azt, a mit fél neki
elmondani s talán magától is közeledni fog hozzá. Vagy beszélni fog. Ha
egyszer alkalom akad rá, majd elmondja, a mit akar. Csak egy kicsit
közeledjenek egymáshoz, mindjárt másként lesz minden.