Az este jól kezdődött. A kis szoba vendégei későre jöttek, mikor bement,
egyedül találta a kis leányt. Előbb megijedt ettől a nagy közelségtől,
de aztán lassan-lassan felbátorodott. Kivette zsebéből az ajándékot s
kissé akadozva, de mégis elmondta azt a pár szót, a mire már az egész
napon át készült.
– Csinos kis apróságot láttam egy boltban, mindjárt magára gondoltam
Czenczi kisasszony, kérem szépen, fogadja tőlem szivesen.
A leány elvette a kést s leült a fiu mellé. Kinyitogatta minden ágát,
gyermekes örömmel törülgette le a kés aczéljáról a homályt. Egészen a
késével volt elfoglalva, arcza sugárzott az örömtől s hálásan nézett a
szegény kopott emberre. Nem volt hozzászokva az ilyen gyöngéd jósághoz.
Érezte, hogy ez a szegény ember tisztán gondolkozik róla s ez
meghatotta.
– Köszönöm szépen.
Közelebb jött, mintha mondta volna, legyünk jó barátok, beszélj valamit.
A fiatal ember is érezte, hogy most beszélhet. Erősebb is volt, mint
máskor, a lány boldog mosolygása meleget és bátorságot öntött bele. A
lány azonban nem várta be, mig szóhoz jutott volna, hanem mindjárt egész
bizalmasan kezdett beszélni a maga dolgairól.
– Nekem is volt egy épen ilyenforma bátyám, mint ön, ilyen jó egyszerü
ember, most katona, bennmaradt a szolgálatban, már őrmester, ő
gondoskodott rólam, mig ide nem kerültem. Most már egészen elfoglalják a
katonák, azt mondta, hogy legyek csak jó lány ezután is. Csak minden
harmadik vagy negyedik vasárnap látogat meg, egészen Lajosra bizott.
A fiatal ember rábámult a leányra s azt kérdezte tőle: ki az?
– Lajos? Ő lesz majd a férjem.
– Mikor?
– Nyomdász, egy napilapnál. Csak még egy van felette, a ki neki is
parancsol, de az már öreg. Ha az már egészen kivénül, ő kapja meg a
hivatalát. Addig is szerzek itt egy kis pénzt.
– Szereti?
– Igen, ő is szeret engem.
A szegény ember leejtette fejét az öklére s az asztal márványára bámult.
Megteltek a szemei könynyel s hosszat és keserveset sóhajtott. Mikor a
leány kiment a szobából, az asztalon hagyta a kávé árát s a hátulsó
ajtón ment el.
Már hajnalodott s még mindig nem volt otthon. Valahol künn a
gyakorlótéren botorkált. Nagyokat lélekzett, feje a mellére csuklott le,
kinosan nyögött, mintha nagyon beteg lenne s megint olyan ügyetlenül
lóbázta a karjait a levegőben, hogy a madarak messze fölrebbentek
előtte, a mikor jönni látták.