A fiára soha se tudott jó szemmel nézni. Küzdenie kellett magával, mert
érezte, hogy néha gyülöli. Abból is olyan beteges, meggörnyedt,
nyomorékforma ember lett, mint a milyen ő. Ha ránézett, arra gondolt,
hogy bizony nem lenne a világnak semmi kára abból, ha ez a fiu nem
kóborolna rajta. Mikor teljesen tönkrement s mindenét elárverezték, azt
is a fiának rótta fel s a mint beljebb-beljebb esett a romlásba, ugy
vastagodott fiával szemben szivén a kéreg. Azt sem érezte, hogy a fiunak
voltaképen ő az apja, csak az ellenséget látta benne. Komoran jártak
egymás körül s lassankint egészen elszoktak attól a gondolattól, hogy ők
ketten egy család. Semmi se kötötte egymáshoz. A fiu sóvárgott néha az
apja után, de aztán belenyugodott a sorsába. Ezen már ugy látszik, hogy
nem lehet változtatni semmit.
Igy nőtt fel. Azután idegen maradt számára mindenki. Önkénytelenül,
majdnem ösztönszerüleg huzódott el az emberektől. Nem tanult el tőlük
semmi formát, idétlen, félénk, bizalmatlan maradt mindig. E mellett
tanult és dolgozott annyit, a mennyi másik háromnak is elég lett volna.
Maga kereste meg a kenyerét, néhány forintért négy-ötfelé szaladgált
privát órákat adni s kopott, gyámoltalan alakja olyan pontosan futotta
végig az utczákat, mint a hogy egy óramutató járja be a maga utját.
Nagyon sokat türt és koplalt. Nem volt semmi nagyobb ambicziója,
megijedt volna, ha azt mondják neki, hogy valaha miniszter lesz belőle.
Csak tanult, aztán majd jön valami azután. Lámpással sem lehetett volna
még egy ilyen figurát találni az egyetemen. Bámultak is reá sokan, de
nem igen becsülte valami nagyra senki. Szegény? Hiszen sok szegény ember
van a világon, komikus az emberek között, ilyen is akad elég, nincs
benne ambiczió, dolgozik, mint a masina, aztán vége. Ennyi az egész
ember. Sivár, száraz, s olyan hideg, mint egy béka.