Mikor a kis Krausz gyerek született, vele majdnem egyszerre érkezett meg
a halál is. Az orvos előbb csak azt mondta az apjának, hogy: a gyermek
egészséges, de az anyja, az anyja, lehet, hogy baj lesz. A szegény
ember, ki a másik szobában remegve leste családja gyarapodását, elsápadt
s bambán nézett maga elé, mintha nem értette volna meg teljesen, a mit
az orvos mondott. Mindenre gondolt, de arra nem, hogy elveszthetné azt a
szép, erős, nagy asszonyt. A ki mindenben olyan bátor volt eddig is,
csak nem hagyja el egyszerre a helyét most, mikor nagy kötelességek
várnak rá a gyerekkel. Egy percz alatt átszaladt az agyán, hogy az
asszony volt a lelke az üzletnek is, a háznak is, nélküle nem ment
semmi, mellette gyenge kis törpévé silányodott ő. Hogy is lehetne az,
hogy egyedül maradjon? Valaki csengetett a boltajtónál. Kiment s mint
egy gép, melyben megtágult a rugó, tétovázva töltötte meg egy gyereknek
az eczetes üvegét. Az asztalon felejtette a négykrajczárost s botorkálva
ment vissza a szobába.
– Édes jó Istenem, mi lesz? – suttogta magában s a széken ülve
összegörnyedt és ugy mozogtak az ajkai, mintha imádkozott volna. – Te
tudod, hogy nem tudok én már egyedül élni, te tudod, hogy ő volt nekem
mindenem, te, te, te – segíts uram, ha tudsz.
Az orvos kijött s utánatolakodott a bába is a gyermekkel. A szegény
nénike babonás volt, azért hozta ki a gyermeket, hogy ne szivjon be ott
benn halottszagot, ha majd mindjárt behunyja szemét az asszony. Friss,
üde levegő kell ennek a kis tüdőnek, ha olyan hasogató, czudar szél nem
fujna odakinn, mindjárt meg is kóstoltatná vele. Krausz csak bámult a
gyerekre, de semmi öröme se telt benne. Az orvosra is nézett, de csak
ugy, mint akár a székre, vagy az asztalra, belebutult abba a kérdésbe,
hogy: mi lesz? Benn egy szomszédasszony erősen hozzákoczczantott egy
üveget az ágy fejéhez, ez a koczczanás fölébresztette s ijedten kiáltott
az orvosra:
– No, mi van?
– Még nem tudok határozottan felelni.
– Még nem, – révedezett maga elé a szegény boltos… hát mikor?
– Mindjárt, de kérem édes Krausz ur, legyen készen mindenre.
– Mindenre… Tekintete véletlenül a kis vörösképü gyerekre esett. A
csecsemő idétlenül tátogatta a száját s vékony, szintelen ajkait szivta
be az inyére, mintha szopnék. A szegény ember csak a vörös, csunya
arczát látta s elfordult tőle. Benn nehezen nyögött az asszony. Az orvos
visszament hozzá s beadott neki valami csillapítót, de ezt már be
kellett önteni a szájába, mert nem tudta szétnyitni az ajkait. Lázában
valami fényes csillagokat emlegetett s többször mondta el ezt a nevet:
Samu, Samu. Igy hivták az apját s most talán ugyanezzel a névvel a fiára
gondolt. Mikor már semmi remény sem maradt többé, a szomszédasszony
kiment a boltos után.
– Jöjjön, jöjjön, ha még élve akarja látni.
A szegény ember csak leesett az ágy mellé és végtelen kétségbeeséssel
nézett reá. Nem volt egészen tisztában magával. Észre se vette, a mikor
meghalt az asszony, figyelmeztetni kellett, hogy most már menjen ki a
friss levegőre, járjon egy kissé az udvaron.