Közel volt egy falu, de nem lakott benne senki. A lakosság magához
vette, a mit egy könnyen elhurczolhatott és elmenekült a hegyek közé,
onnan hallgatják az ágyulövéseket; ha ez a förtelmes lárma megszünik,
majd ujra visszajönnek. Az elhagyott falunak olyan képe van, hogy kedve
kerekedik az embernek a sírásra, ha ránéz. Egyszer fel is gyujtották már
a háboruskodás alatt, végén kormos, csonka falakat mos az eső, hanem egy
csomó ház, valami istencsodája következtében nem akart meggyulni, talán
nagyon nyirkos volt már fedeleiken a szalma. Ezek is szánalmasan üresek
s átjárja bennük az embert a hideg, ásít az ablak, az ajtó-kilincsen,
kapusarkon sír a rozsda s fütyül bennük a szél a gazda után.
Az elcsigázott katonáknak nem kellett se étel, se ital, csak valami
fedélféle és száraz talaj a testük alá. Megrohanták a házakat, senki se
törődött se parancscsal, se a barátjával, csak végigvetette magát a
földön s elnyujtózkodott. Némelyik még beszélt is valamit, hogy
győztünk, megmutattuk nekik – de már ha kedve lett volna tovább
beszélni, akkor se lett volna senki, a ki meghallgassa. A káplárok
gallérjaiknál fogva czibálták fel a strázsákat, sokszor hátbaverték a
legényt, mig egy kis életet önthettek belé; bódultan mélyen aludt az
egész tábor. Néhány kizavart kóbor kutya vonított a kertekben s csendes
suhanással csapott el a házak felett egy-egy bagoly.
A tábornokot néhány tiszt a biró házához kisérte. Ugy volt bejelentve,
hogy ez a leginkább lakható odu az egész puszta faluban. Egy őrmester is
velük jött. Hóna alatt hozott egy csomó térképet és rajzot, ezekből kell
majd valahogyan kiokoskodni a holnapi napot.
A ház telve volt már. Minden zugban aludt egy-egy legény, majdnem
remegett a sok horkoló, mély álomba merült ember alatt a padló. Egy
fiatal tiszt szörnyen megbotránkozott azon a szemtelenségen, hogy már a
tábornok kvártélyába is betört ez a népség s rugdosni kezdte a csizmája
orrával azt a legényt, a ki legközelebb feküdt az ajtóhoz.
A tábornok rákiáltott:
– Hagyjon békét neki, minek bántja?
– Mehetnének talán másfelé is.
– Elférünk.
A padlás közepéről egy homályos lámpa csüngött alá, az őrmester
beállította egy zöld virágcserépbe s ugy tette az asztalra.
Előkészítette a tintát és tollat, friss czeruzákat hegyezett, az asztal
egyik sarkán hagyta a térképeket, csendes jóéjszakát kivántak mindnyájan
és elmentek. Az öreg leült az asztal elé; száraz ujjaival
végigszorongatta párszor a homlokát s gondolkozni kezdett. Kinn őr
járkált föl s alá az ajtó előtt, olyan szabályosan, mint egy óra, benn
öntudatlanul fordult egyet az oldalán egyik-másik legény, beszélt is
valamit álmában s aztán megint csak a lámpa serczegett s olyan csend
lett, hogy a mellényzsebből is kihallatszott az óra rendes tiktakja. Az
öreg katona sóvárogva vetett egy pillantást a sok alvó legényre s hogy
rá ne gondoljon a nyugvásra, visszafordult az asztalhoz és dolgozni
kezdett. Egy térképet szegzett az asztalhoz, föléje hajolt s mereven
nézte sokáig. Megjelölt az ujjával egy-egy pontot s tovább ment
szemeivel, valami mást keresve, olyan csendesen huzta végig a vonalakon
az ujját, mint a gyermek, mikor olvasni kezd s fél, hogy elveszti a
sorokat. A kiszemelt pontokat megjelölte egy-egy gombostüre tüzött
zászlócskával s ugy gondolkozott a munkája felett, mintha sakkoznék.
Néha megdörzsölte a szemeit s közelebb hajolt a papirra, hogy jobban
megnézhessen egy-egy apró betüt.
Egy falu nevét mégse tudta elolvasni. Már nagyon kifáradtak a szemei,
megpróbálkozott háromszor, négyszer is az olvasással, de sehogyse ment.
A lábainál egy értelmes arczu legény aludt, azt fölrázta az álmából. A
legény félálomban bizonyosan azt hitte, hogy valamelyik pajtásával van
dolga, mert fenyegetődzött, hogy felrugja azt, a ki bántja; hanem
gyorsan talpraugrott, mikor észrevette, hogy ki költögeti.
– Tudsz olvasni? – kérdezte az öreg.
– Igen, jelentem alásan.
– Olvasd hát ki ezt a nevet.
A katona rámeresztette szemeit az apró betükre s szótagolva, mint a hogy
ezt az iskolában szokták, kiolvasta a falu nevét.
– Gereben, jelentem alásan.
– Jól van, fiam, aludjál tovább.
A legény még félszemmel megnézte, hogy mi lesz Gerebennel s azután
feküdt le megint. A tábornok letüzött Gereben mellé egy kis vörös
zászlót, aztán lejebb csavarta a lámpa lángját s végig feküdt az
asztalon. Még fekve nézegette egy darabig maga előtt a térképet s ugy
aludt el.