A hegyek köröskörül párologni kezdtek a nagy eső után, a katlan aljáról
jól lehetett látni, hogy mint emelkedik az ég felé a gyönge páratömeg,
melybe lukat ütött néha a szél. Az igy támadt kapun átnézve még szebb
volt az ég, szürke rámába foglalva egy darab tiszta, üde kékség. Már
ezután jobb idő lesz, ha az Isten is ugy akarja. A meredekről minden
oldalon apró árkokban csurgott alá a viz az üstszerü völgybe, a mit be
nem ivott belőle a föld, az meggyülemlett a katlan alján. Előbb csak a
bakkancs sarkát lepte el, későb már bokáig mászkáltak benne a legények
és káromkodtak olyan halkan, hogy csak a szomszédjuk hallhatta meg.
– A teremtésit az ilyen időnek.
– Hagyd el, elmult már.
– Csak vinnének ki innen!
– Hova?
– Mindegy az, ki, ki, verje meg az Isten ezt a poklot.
Csak ott volt nyugalom, a hol az öreg járt közöttük. Egy kis szürke
tábornok, szörnyen megviselt köpönyegben, a miből kilógott a vörös
bélés, ez volt az öreg. Nagy szeretettel nevezték igy el a katonák.
Mindenütt megfordult s még az ő szurós, szigoru szemein is látszott a
türelmetlenség. Érthetetlen nyelven beszélgetett egy mellette járó
tiszttel s egy kis elrojtosodott végü ostorral mutogatott erre, arra.
Nagy csontos lovát utána hozta egy katona. A derék állat, mintha
odahallgatózott volna a beszédre, okosan nézett s rágta a zablát.
Különben csendes volt minden, mintha az állatok is megérezték volna,
hogy nem szabad lármázni. A legények lassu suttogása csak annyi volt,
mintha egy kis szél suhogna valami ritkásban. Az ágyuk elé fogott lovak
egymáshoz dültek a rud mellett s mikor elment mellettük a tábornok
szürkéje, mintha kérdezősködtek volna tőle:
– No pajtás, nem tudsz valami ujabbat?
Egyszerre a hegy mögött nagyot dördült egy ágyu. Az öreget lóra
segítette az a tiszt, a kinek eddig utasításokat adott, a szürke
megrázta magát s rohant vele. Egy percz alatt rendbe szedte magát
mindenki. Az ágyus lovak belekapaszkodtak a hámba s rohantak a nehéz
csövekkel fel a hegyre egy eliszapolt utfélen, melynek közepére nagy
árkot mosott magának a viz. Egyéb se hallatszott, csak az ostorok
csattogása a lovak bőrén, a kerekek tompa dübörgése s vezényszó
mindenfelé. Felkerült a fegyverekre a szurony, a fiuk összenéztek s
rohantak az ágyuk után. Az öreg a hegyoldalban állott az ut szélén,
szemével beszélt a fiaihoz s kergette a tiszteket erre, arra egy-egy
izenettel. Mindjárt ott volt, ha valahol megrekedt a rohanó tömeg,
kettőt-hármat kiáltott, rendet csinált s megint tovább nyargalt. Kis
száraz teste ügyetlenül lötyögött a nyeregben, a mint egy-egy gödröt
vagy csuszós árkot kikerülve, jobbra-balra ugrált alatta a ló.
Tul kemény verekedés következett. Az ellenségre, mely a sereg otthagyott
kisebb részével harczolt, rémítő hatást tett az uj roham. Egy darabig
kétségbeesett ember módjára védekeztek, de vad futásnak eredtek, mikor
haragosan mennydörögni kezdtek az ágyuk. A szürke ló toporzékolva
nyihogott s ki-kitépte a tábornok kezéből a kantárszárat, nagy örömében
játékra adta a vén fejét. Késő estig üldözték a futókat, az öreg is ott
nyargalt közöttük egy csomó tiszttel s rendelkezett, hogy a legelső
faluban pihenjen meg a legénység. Aludjék mindenki, holnap is nap lesz.