Mikor lekanyarodtak a huszárok a hegyről, kigyült az udvarra a cselédség
s aztán ugy kapkodták el az utolsó közvitéztől is a lovat, mintha régen
várt vendégek lennének a katonaurak. A gróf ur a verandán várta be a
tiszteket s feszesen köszönt, mintha ő is legalább tábornok lenne. Nem
jó előre megmutatni, hogy nagyon várt reájuk. Majd csak benn a
vacsoránál lesz szives házigazda, elég az a katonáknak. Azt a nagy
szivességet nem ugy értette, hogy ő is meghajtsa a derekát, hanem az
asszonyok… az már egészen más. Az ezredes bemutatta a többi tisztet is
és Jávor főhadnagy ur azonnal lement az istállóba, a lovak után nézni.
Nagyon futólag köszönt, inkább csak mormogta, hogy örvend a
bemutatásnak. A gróf kivágta a mellét s nagyon utána nézett ennek a
fiatal embernek. – Furcsa kölyök – azt mondta odabenn a fiának.
A grófnénak ez idő szerint nagyon fájt a feje, a franczia kisasszony
pedig a vendégszobákkal volt elfoglalva, egyedül maradt a tágas
szalonban a leány. A tiszt urak körülvették, a két Waldstein is közéjük
elegyedett. Beszéltek, de néha fönnakadt a társalgás, sokszor néztek az
ajtóra.
– Hol marad Jávor főhadnagy ur? kérdezte a gróf kisasszony.
Az ezredes kimentette.
– Tizenhat ló sok munkát ad, azt mind meg kell nézni.
– A tisztieket már mind végig lovagoltam – vetette közbe a legfiatalabb,
egy kis szőke kadét.
– Igen? Szép… hagyta reá a leány s már másról beszéltek, a mikor bejött
a főhadnagy. Katonásan meghajtotta magát, jelentette az ezredesnek, hogy
minden rendben van. Párszor röviden kérdezett egyet s mást, a mi éppen
érdekelte s éppen olyan röviden felelt, ha tőle kérdeztek valamit. Mikor
jelentették, hogy tálalva van, karját nyujtotta a franczia kisasszonynak
s a kis kadét sarkantyu-pengetve vezette asztalhoz a szép
grófkisasszonyt. Az asztalnál is távol esett a grófkisasszonytól a
főhadnagy, oda sem igen nézett. Mikor fölállottak, akkor találkoztak egy
pillanatra. Jávor aztán a franczia kisasszonytól egy levélpapirt és
borítékot kért. A kisasszony tovább adta a kivánságát, mert neki éppen
nem volt, igy aztán a grófnő is megtudta, hogy Jávor levelet ir ma este.
Nem nagyon törődött az egész közönséges emberrel, de azért mégis
kiváncsi volt arra, hogy kinek ir?
Reggel majdnem egyszerre léptek ki a verandára. A főhadnagy a kezében
tartotta a levelet s az istálló ajtajából magához intett egy huszárt.
– Postára adod.
– Itt nincs posta.
A grófnő adta meg a felvilágosítást.
– Csak két órányira, a másik faluban. Könnyen el lehet téveszteni az
utat, ha megengedi, majd én föladatom.
Egy lovász az udvaron jártatta az ezredes lovát, az vette át a levelet.
A főhadnagy meghajtotta magát s csak annyit mondott: Köszönöm. Mikor
betette maga után az ajtót, majdnem indulatosan vette ki a grófnő a
lovász kezéből a levelet. Valami olyanféle név volt a borítékra irva,
mint a milyen a főhadnagy neve, közönséges, mindjárt el is felejti az
ember. Valami kisasszonynak szólott a levél. Bosszankodott is egy kissé.
Valóságos mellőzés az, a hogy elbánik vele ez a két csillagos Jávor,
kedve lett volna megmutatni, hogy egy Waldstein grófkisasszony más fajta
leány, mint az, a kinek leveleket irkál. A szép leány szinte forrót
lehelt, a mint indulatosan emelkedett a keble, megégett volna valami
idegen, ha melléje kerül. Az udvaron csak cselédek jártak, nem is
türtőztette magát nagyon a haragban. Kiállhatatlanok ezek a közönséges
emberek, ha előkelőt akarnak mutatni.
Mikor a fiatal Waldstein kijött, egyszerre a régi kisasszony lett. A
fiatal gróf urnak már kezében volt a lovagló-ostor s a ló helyett a
lábaszárát csapkodta véle. Leült a nővére mellé, itt szolgálták fel
számukra a teát, a gróf urfi cognacot is ivott néhány pohárral s nagyon
henczegett. Minden apropos nélkül rámutatott a Jávor szobájának ajtajára
s az asztalkán áthajolva hadart.
– Kedvem volna megtanítani valamire ezt az urat.
– Mire?
– Becsületre. Végigverni rajta, tudod, végigverni…
A grófnő végignézett rajta és biztatta.
– Tedd meg.
Aztán hamar elment. Mig lassan végigment a folyosón, sok mindent gondolt
össze-vissza. Egyszer hirtelen vissza is fordult, mintha mondani akarna
valamit, hanem csak tovább ment. Benn nevetett is. A bátyjára gondolt, a
ki végig akarja verni a főhadnagyot. Egy olyan embert! Kiállhatatlan, de
azért szép és erős férfi, jó lesz nem kötni ki vele a fiatalabb
Waldstein grófnak.