Már jártam egyszer grófi palotában s akkor, mikor az urak is odahaza
voltak, nemcsak a cselédek. Ez nagyobb dolog, mint a mekkorának az első
perczben látszik, mert nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt tiszta
lelkiismerettel. Nem találtam olyan szépnek belülről a grófi házat, mint
a hogy azt gimnázista koromban képzeltük el mi kis diákok, mikor nagy
álmélkodva vágyakoztunk be a régi, hires Bánffy-palotába. Annak az
erkélyén állott Báthory István őnagysága, mikor akasztófára huzatta az
egyik Pókait s a mi török, magyar, szász és oláh sokadalom csak volt
Erdélyben, az mind ott a hires nagy palota előtt ért véget. Hogyne
vágyakoztunk volna utána, olyan volt előttünk, mint a mese.
Ez a másik palota kicsi és semmi története nincs. Egészen uj. A
szabadságharcz után idetelepedett valami osztrák gróf, mert itt kevés
pénzzel is ur lehet az ember, odahaza pedig annyi a millió, hogy elvész
közöttük egy pár százezer forint. A pajtások közbenjárására olcsón
szerzett olyan földet, a mit elkótyavetyéltek a gazda talpa alól,
megépítette rá a kastélyt s mikor a fia már megkomolyodott és feleséges
ember lett, szépen elszenderült az öreg gróf. A fiatal Waldstein tovább
gazdálkodott. Felgyujtották egynéhányszor, mert nagyon verte a
cselédeit, de hát egy pár kazal, két, három asztag mi egy olyan nagy
uradalomban? Nem baj, ha le is ég, csak rend legyen s ne czammogjon az a
kutya paraszt, ha kijár a kenyere.
Közben gyarapodott a család is, született egy kisasszony és egy urfi.
Nőttek, nagyok lettek, végiggyötörtek egy csomó nevelőnőt, a kit
idevetett a rosz sorsa s beléptek a világba. Már két fiatal Waldstein
gróf lakott a kastélyban, de az apa bizony már gyengülni kezdett.
Megbékült a cselédeivel, rájuk uszította a fiát, lovagolt, vadászott és
ivott, ez volt az egész foglalkozása. Néha leereszkedett az
asszonyokhoz, hanem az ritkán történt, majdnem eseményszámba ment, ha
szóba állott velük. Rendesen csak a legszükségesebbekre szorítkozott,
ilyen volt az apja is és ilyen természete lesz a fiatal uraságnak is,
mert már kezd beletanulni.
A kisasszony szép, magastermetü leány volt, de hideg, az anyja pedig
igazán nem számított semmit. Észre se vették, hogy ott van. Nem termett
ebbe a társaságba. Szótlanul elvonult, naplót vezetett szegény még most
is, pedig már egy kissé elkésett vele, nem szólt semmibe, örült, ha
békességben hagyták. Ha nagy vendégség volt a házban, mindig fájt a
feje. A leányát is igyekezett rávenni, hogy naplót vezessen, hanem mikor
látta, hogy semmire sem megy vele, teljesen békét hagyott neki.
Fájdalmának a maga könyvében adott kifejezést.
Egyszer, nem régiben, a gróf ujsággal jött be az asszonyokhoz. A leány
azzal mulatta magát, hogy az öreg franczia kisasszonnyal most már
tizedszer vagy huszadszor elmondatta magának első szerelme történetét.
Nagyon szentimentális történet volt ez, elesett vőlegény is volt benne s
milyen hoppon maradt a szegény menyasszony! A grófné sóhajtott és
könnyezett.
– Huszárok jönnek – mondta a gróf s fölmutatott egy levelet. Nem
kérdezte senki, hogy miért jönnek a huszárok, hát tovább mondta kérdés
nélkül.
– Ló kell nekik, holnap itt lesz négy tiszt tizenkét legénnyel. Nagyon
szivesen kell majd fogadni őket.
– Miért? Kérdezte a leány.
– Mert máskép nem vásárolnak. Kényes nép ez.
– Nem vagyunk kupeczek.
– Szép mondás, de jobb katonának adni el a lovat, mint czivilnek, ezek
fizetnek jól.
– Ki irja a levelet?
– Valami Jávor főhadnagy, de az ezredes bizta meg vele.
– Nagyon közönséges név.