Persze nem minden megy ugy, mint a hogy az ember előre elképzeli. A
fiatal Waldstein kilovagolt a mezőre s a gyors galopp elvette a verekedő
kedvét. Ha a szél megjárja egy kicsit az ember fejét, okosabbat gondol.
A huszárok pedig két napig ott maradtak. Sok ügygyel-bajjal járt, a mig
a lovakat behozták a legelőrül s a sok vad csikókba belekeféltek egy kis
czivilizációt.
Második nap már a franczia kisasszony adott levélpapirost és borítékot a
főhadnagynak, reggel hivás nélkül jelentkezett a lovász a levélért. Igy
volt ez a harmadik reggel is s akkor délelőtt állíttatta elő eladó
lovait a gróf. De nem csináltak vásárt. Az ezredes gavallér ember volt,
nyélbe akarta valahogyan ütni a dolgot, hanem nem értett a lóhoz. Jávor
diktált, a többiek csak bólingattak a szavára. Tekintély volt közöttük,
nem mertek ellenkezni vele.
– Még, méltóságos uram, még – mondta, a mikor már félreküldött egy egész
kis ménest – egy sem nekünk való ezek közül.
Többet is mutattak, azok közül se vált be egy se.
– Könnyebbeket kérünk, van még?
– Nincs több.
– Nagyon sajnálom.
Az öreg gróf ingerülten parancsolta vissza a lovait, de Jávornak egy
arczizma sem mozdult meg. A _nagyon sajnálom_-mal mindent elmondott, a
mit akart. A postáról visszatérő lovász levelet hozott neki. Apró,
kerek, kis leányi betükkel volt reáirva a czim. Nem olvasta el, hanem
zsebre tette. Azután nagyot sétáltak a parkban, ide már a grófkisasszony
is elkisérte őket. Össze-vissza csatangoltak. A kis kadét hiába
udvarolt, rá se hallgatott a leány, hanem magához lánczolta Jávort és
vele beszélgetett.
– Innen hova mennek, főhadnagy ur?
– Én Dorogra, a többiek visszamennek Pestre.
– Azért kérdem, ha majd levele jön, intézkedem, hogy utána küldjék.
– Köszönöm, de nem jön már több. Majd magam veszem át az izeneteket.
– Dorogon?
– Dorogon.
Mikor visszatértek a kastélyba, a fiatal Waldstein azonnal megrohanta a
hugát.
– Mit beszéltél vele?
A leány izgatott volt, majd hogy félrelökte utjából a bátyját.
– Hagyj!
Az ebédre csak későre készült föl. Sokáig ült a tükör előtt, a nélkül,
hogy belenézett volna. Összekulcsolt kezeit lehullatta a térdére s nem
is gondolkozott, mert igazán nem nyert formát az agyában semmi. Mikor
egy cseléd utána jött, felrezzent. Előbb azt gondolta, hogy beizen
valamit és külön ebédel, hanem aztán szinte erőszakos elhatározással
sietett végig a szobákon az ebédlőbe. Csak nem fog megijedni egy
Jávortól, szégyen, hogy csak rá is gondolt.
Ebéd alatt már nagyon izgatott volt. Jávor ma mellette ült, de azért
alig beszéltek valamit. Egyszer gyorsan kérdezte a grófnő:
– Kije van önnek Dorogon?
Mikor a főhadnagy ráemelte szemeit, szükségesnek tartotta, hogy
folytassa is a mondatot.
– … Sok ismerősöm van ott, talán azok között lesz.
Jávor tagadólag intett a fejével.
– Nem hiszem. A jegyző leánya…
– Rokona?
– Nem, menyasszonyom.
– Az?…
Délután készültek a tisztek. A huszárok elővezették a lovakat, a
vendégek még beszélgettek egy keveset a verandán. A kis kadet a
grófnőtől engedelmet kért arra, hogy még többször is kijöhessen. A
grófnő megvárta, mig odapillant a főhadnagy s akkor felelt.
– Jöjjön, jöjjön, nagyon szivesen látjuk.
Mind nagyon melegen bucsuztak, csak a főhadnagy emelte egyszerüen a
sapkájához a kezét. Lóra ültek. Vissza is integettek még a kapuból, de
azt már nem látta a leány. Egyszerre valami szürkeség rakódott le a
szemére, csak nézett, de olyan révedezve, mint a vakok.
Mikor már a por is eltünt a lovasok nyomán, a fiatal Waldstein mondta ki
a legelső szót. A hugához beszélt és a hegyi ut felé integetett a
kezével.
– Csak az a ficzkó boszantott.
A grófkisasszony jó nevelésü leány volt, hanem azért megfogta a bátyja
kabátjának a gallérját s továbblódította maga mellől.
– Eredj innen!
– No mi bajod? Mi lelt?
A leány nem felelt semmit, hanem nagyon gyorsan ment vissza a szobába.
Ha nem siet, a férfiak előtt esett volna ki szeméből a köny, ezt pedig a
Waldsteinok nem értik.