Másnap már az egész város beszélt a dologról. Egyik ujság azt mondta,
hogy ez a történet jelent valamit, a másik észre se vette, de
megindultak a kombinácziók, szóval esemény lett belőle. Azt is
beszélték, hogy a herczeg ur politikai zsenialitásának tündöklő jelét
adta ujra, a gróf pártján levők begombolkoztak s meg voltak győződve
arról, hogy megint kieszelt valamit a vén róka. Abban megegyeztek, hogy
kicsinált história volt az egész. Véletlenek alig akadnak a politikában,
akar, okvetlenül akar valamit az öreg.
Másnap, a mikor a herczeg fia fölment a klubjába, egyszerre megrohanták
s ha tizfelé szakad, akkor se lett volna képes mindenre megfelelni.
Különben sem tudott semmit, hagyjanak neki békét.
Egy közeli asztalnál kártyázott a gróf fia. Sokat vesztett már, mert
rosz kedve volt. Bosszantotta minden. Ha egy kártya véletlenül
fölfordult osztás közben, azért már dühbe jött s rosz kedvvel szólott
oda a többihez, a mikor nagy zajjal körülfogták a fiatal herczeget.
– Nem szeretem, ha a vén emberek komédiát játszanak.
A herczeg elvörösödött. A tömeg utat nyitott neki s ő az asztal mellé
állott. Egy pillanatra megszünt a játék, ránézett mindenki. Tudták, hogy
mi következik, de azért kiváncsiak voltak. Később beszélték, hogy a
fiatal herczeg szépen csinálta a dolgot, nyugodtan, elegánsan. Ebben a
teremben még az indulatok is alkalmazkodnak az alapszabályokhoz.
– Nem magyaráznád meg jobban?
– Neked nem.
– Majd küldök másokat.
– A mint tetszik.
A gróf nagy veszteséggel ment haza. Szinte jó volt neki ez a kis
intermezzó, mert a milyen roszul járt a kártyája, még a kabátot is
lenyerték volna a hátáról. Igy legalább megmentett még valami kis pénzt.
Másnap megverekedtek.
Háromszor lőttek egymásra. Közelben volt egy elhagyatott falusi ház. Az
visszhangot adott a durranásoknak. A ház a herczegé. Hosszu, lapos
épület, csak pihenni lehet benne a sok munka után. Most csak egy öreg,
félkaru katona lakott benne s az tipegett elő a lövésekre.
– Aha, lőnek, lőnek… Jól esett szegénynek ez az ismerős muzsika.
A második lövésnél is félrementek a golyók. Nevetségesen tele voltak
töltve a pisztolyok. A gróf félig hangosan oda is szólott a maga
embereinek. Izgatott volt, boszantotta a fegyvere, a melynek a
puskaporral megtöltött csöve nehezebb volt az agyánál.
– Nem vagyok diák, ne csináljanak komédiát belőlem.
Be se fejezhette a mondatot. Az utolsó hang a torkán akadt meg. A másik
pisztoly nagyot dörrent s a gróf előrebukott a lövésre. Lehunyta szemét,
a fegyver kiesett a kezéből s ugy czepelték be a herczeg házába, mint
egy formásra faragott nehéz tuskót. Pár percz alatt elhagyta az
eszmélete is. A mikor ráfektették a vén katona kemény szalmazsákjára,
félrebeszélt. Azután sehogyse beszélt. Ugy elgyengült, hogy egy gyermek
könnyen földhöz verte volna s alig maradt valamicske vér a testében.
Rögtön értesítettek az esetről mindenkit, a kit csak érdekelt. A vén
katona a küszöbre tette a sapkáját, abba dobta be mindenki a névjegyét,
a ki csak eljött betegnézőbe. A házban nem volt annyi szoba, hogy
fogadni is lehetett volna benne, a sebesülthez pedig nem eresztettek be
senkit.