A herczeg kivetkőzött a katonaruhából s polgáriasan, egyszerü
szivességgel járta körül az idegen piktorok kiállítását. Csendesen
tipegett egyik képtől a másikhoz. Botja néha majd kettérecscsent, ugy
reátámaszkodott. Öreg, gyönge már szegény, különösen igy polgári
ruhában. Mikor katona, akkor egészen más. Öreg, öreg, de összetartja,
kiegyenesíti a feszes dolmány. Titkárja néha önkénytelenül feléje nyul,
segíteni akar rajta s minden pillanatban készen van arra, hogy ha
elhanyatlanék, gyorsan fölfogja.
A látogatás nem volt bejelentve. Néhány piktor járt mellettük s az
igazgatót is a kávéházból hivták elő hamarosan. Ez is kár volt, mert a
herczeg ur háromszor is kijelentette már, hogy nem szereti a
czeremóniát.
– Hagyják, hagyják, jól van igy, szép, szép, jó, jó.
Olyan csendesen beszélt, mint egy intim társaságban szokás. Jókedvü
megjegyzéseket tett a képekre, nem volt sem tudákos, sem tudatlan,
mosolyogva emelte tovább a sok fiatal közt a maga nyolczvan esztendejét,
mint a ki már megbékült mindenkivel s főfő gondja ez a sok kép, szin,
müvészet, a mit még mind meg kell látni, mielőtt az ember meghal.
Egy arczkép előtt hirtelen megállott. Zavarba jött az egész társaság. Az
igazgató mentegetőzött.
– Nem tudtam fenséges uram, hogy szerencséltet.
A képre egy szurós tekintetü, nagy szürke fej volt festve. A kié ez a
fej, ez a legnagyobb ellensége a herczeg politikájának s nem tudták
addig elhallgattatni, mig haza nem küldték a falujába pihenni. Ott
szegre akasztotta a nagyságát és a grófi czimert s ugy él, mint
Cincinnatus. Szánt, vet s nem fog többé soha az asztalt verve dühöngeni
ott, hol azt hiszi, hogy a más ember nézete hazaárulás. Tudja az utolsó
gyerek is, hogy a herczegnek sok keserves órát okozott ez a goromba, vén
ember.
Most azonban csak még mosolygóbb és nyájasabb lett, mikor a képet
meglátta. Megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi baj, nagyon örül a
viszontlátásnak s csak annyiban változott meg, hogy azután kevesebbet
beszélt, szórakozottan hallgatta az igazgató előadását és ugy nézte a
képeket, hogy nem látott egyet se közülök. Már nem érdekelték a vásznak
s egyszer csak karon fogta a titkárját és ott hagyta az egész
kiállítást.
– Máskor, máskor, mondta s gyorsan tipegett kifelé. A lépcsőnél
visszaküldte az urakat, már meglátszott az arczán, hogy türelmetlen s
alkalmatlan neki a sok ember.
Mikor elérték a kocsit, nem ült föl rögtön, hanem előbb elmondta a
titkárnak, a mit gondolt.
– Barátom, kezdte a maga lassu, csendes hangján, tudja, mi a politikai
butaság?
A titkár csak nézett s elcsodálkozott a kérdésen.
– Az, hogy mi elüldözzük azt az embert, érti?
– Értem.
Az uton nem beszéltek, mert lármázott a kocsi. A jó öreg ur hátradőlt a
párnára s nagyon elgondolkozott. Nem köszönt vissza senkinek, a ki
kalapot emelt előtte az utczán, még a szemét is behunyta, csakhogy
senkit se lásson.