A beteg apjánál csak valamivel hamarabb érkezett meg az öreg herczeg. A
fiával jött és zsörtölődött az egész uton.
A mikor az öreg gróf két szürke lova befordult a kapun, a házi gazda
szobájába küldte a fiát s egyedül ment a vendég elé. Mosolyogni próbált
s messziről integetett már, hogy nincs semmi baj, jobbra fordult minden,
nem kell megijedni.
A gróf nagyban készülődött egész uton arra, hogy mint fog belépni.
Magába fojtotta azt a nagy indulatot, a melytől megremegett mindenki, a
ki még csak látta s elkészült arra is, hogy akár halva találja a fiát.
Lassan fog beszélni, nem okol senkit, se parasztot, se urat nem ver
agyon dühében, csendesen viseli el sorsát. Látta, hogy az különös lenne,
ha ő káromkodva öntené ki magából az epét, s ugy viselné magát, mint egy
közönséges paraszt. Mikor a házat meglátta, összerándultak arczán az
izmok s összes erejére szüksége volt, ha nem akarta elárulni, hogy
szenved. Ha utat engedett volna minden elfojtott érzésének, felbődült
volna, mint az oroszlán. Összeszorította az ajkát s szinte nyögve
szólott a kocsisához:
– Gyorsabban!
A mikor az öreg herczeg eléje tipegett, egyszerre elhagyta minden
hidegvére. Leugrott a kocsiról s összeszorított ököllel rohant feléje.
– Mi van a fiammal?
– Már jobban van.
– Az ur felel érte! Megölték…
Akkor már befelé mentek. A herczeg ment elől, minden pillanatban
hátrafordult s még a csizmát is szerette volna lehuzni a gróf lábáról,
hogy ne kopogjon olyan nagyon.
– Csendesen, fölébred.
– Viszem innen! – mondta a gróf.
Eléjük jött az orvos is és csitította őtet.
– Viszem a fiamat, mondta még egyszer a gróf, hogy hallja ez a másik
ember is.
– Nem engedem, felelte az orvos.
A vén ember valami nagyot akart mondani erre, de az ajtóig jutottak s
most már ő ijedt meg a hangos beszédtől. A fiához még nem eresztették
be, csak az ajtó üvegen át mutatták meg neki. Bozontos, szürke
szemöldjei összerándultak, a mint az ágyon meglátta a sápadt arczu,
mozdulatlan embert.
– Szegény – mormogta és sóhajtott. Ha meghal! – Erre a gondolatra megint
ellepte a düh. Olyan volt, mintha meg akarná rázni a falakat, hadd
omoljon össze az egész ház.
– Nem hal meg, biztatta az orvos. Csak nyugalom, nyugalom…
Nyugodt is tudott lenni, ha ráparancsoltak. A fiatal herczegtől végig
hallgatta az egész dolgot. Csak a szeme tüzelt, ő maga pedig mintha
odaragadt volna a székhez. Nagyon szivesen földhöz vert volna legalább
egy tányért, a mint ziháló mellel, jól előrehajolva nyelte az
elbeszélést, de nem tette.
– Holnap megyek, mondta, a mikor egymás mellett szorongva megvacsoráztak
a kis zöld szobában.
Dehogy ment. Csak nem hagyhatta el a házat a nélkül, hogy ne lássa a
fiát. Az pedig nem is tudta még, hogy itt van az apja, csak épült
napról-napra. A mikor aludt, megmutatták az öregnek egy-egy perczre s a
vén goromba ember egyre nyugodtabb lett. Már vigyázni se kellett reá,
szépen hozzászokott a csendességhez, s a leghátulsó szobában együtt
törte a jeget a herczeggel. Alig volt kivülök valaki a házban.
Összeszorultak, mint a szegény emberek.
A nagy közelség sok mindenre megtanította őket. Ha magukra maradtak,
keveset beszéltek, de ha az ember mindig két-három lépésre van
valakitől, már kitalálja, hogy mit gondol a másik. A mikor telepipáztak
egy szobát, ugy érezték magukat, mintha átbeszélgették volna az egész
délutánt. Este ugy fogtak kezet, olyan szépen bucsuztak egymástól,
mintha mind a ketten meghalni készülnének. Utóbb már, ha el tudták
kerülni a kiváncsiakat, karonfogva sétáltak a réten s a gróf nagy
igyekezettel segítette át egy-egy árkon a herczeget. Bizonyos melegség
volt a szemükben, ha egymásra néztek s talán egy-két esztendőt is
elvállaltak volna egymástól, ha az lehetséges lenne.
– Hogy van a gyerek? – ezt megkérdezgették egymástól minden reggel.
Utóbb már csak szokásból, mert a mikor már nem kellett félni a haláltól,
igazán csak egymással törődtek, azt csinálhatták a fiatalok, a mi nekik
éppen tetszett.