II.

Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.

– Károly bácsi már nagyon a végét járja – mondta nagy titokzatosan, hogy

a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta

az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.

– S mit mondtak?

– Már talán a reggelt se éri.

Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és

fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt

a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem

bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon,

igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson.

Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban

nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész

komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi

eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.

– Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz

házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok – gondolta

magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly

bácsihoz.

Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon

elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a

jövendőről.

– Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána

valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a

fizetésből.

– Életében ugysem adott semmit, – mondta az asszony.

– Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az

életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy

kis segítség kell, kell okvetlenül.

Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az

ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok

is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy

kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az

orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár

öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek

éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak

fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen

rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet,

mintha ki akarná szakítani a fájdalom.

Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a

többi rokon közé.

Thury Zoltán összes művei (2. kötet) Emberhalál és egyéb elbeszélések · 第 58 / 134 题