Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.
– Károly bácsi már nagyon a végét járja – mondta nagy titokzatosan, hogy
a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta
az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.
– S mit mondtak?
– Már talán a reggelt se éri.
Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és
fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt
a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem
bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon,
igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson.
Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban
nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész
komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi
eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.
– Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz
házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok – gondolta
magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly
bácsihoz.
Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon
elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a
jövendőről.
– Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána
valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a
fizetésből.
– Életében ugysem adott semmit, – mondta az asszony.
– Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az
életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy
kis segítség kell, kell okvetlenül.
Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az
ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok
is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy
kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az
orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár
öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek
éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak
fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen
rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet,
mintha ki akarná szakítani a fájdalom.
Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a
többi rokon közé.