Csősz Gyula, mióta lemondott a dohányzásról, mindig egy-két almát vitt
magával a bankba s ha a főnöke kifordult egy-két perczre a hivatalból,
harapott egyet-egyet belőlük. Munkaközben jóizüen csámcsogott a szomszéd
asztalnál dolgozó pénztáros nagy boszuságára. A pénztáros ideges ember,
többször hangsulyozta is már, hogy a hivatalban tulajdonképen nem azért
fizetik az embert, hogy almát egyék, de Csőszre semmi hatással sem volt
az ilyen beszéd. Jókedvüen nevetett reá s rámutatott a nagy csomó üzleti
könyvre. Alig látszott ki közülük.
– Ugyan, medve, ne morogj, van itt sok szép munka.
Valamelyik napon Csősz ballábbal kelt ki az ágyból. Sokszor megesik az
egy szegény emberrel. A kisebbik fia keservesen sírt már hajnal óta
minden ok nélkül, a szomszéd lakásból átizentek, hogy csend legyen. Mit
csináljon? Csak nem dobhatja ki a gyermekét? Bántotta a dolog. Ugy
érezte, hogy ebből a fiuból okvetlenül valami nagyon haszontalan ember
válik idővel. A nagyobbik készületlenül, félve ment az iskolába s
hazudozott az apjának, hogy ő tudja, nagyon jól tudja a leczkéjét s
tegnap délben csupán azért nem jött haza ebédre, mert egy barátja
magához hivta. Nem volt bezárva, bizony Isten nem! Az apja sóhajtott,
belelegyintett kezével a levegőbe s azt mondta: menj, menj. A feleségére
két rosz almát tukmált egy kofa. Ezt is észrevette még otthon, valami
olyast mondott, hogy egy kis élvezete van az embernek s azt is
elrontják. Rosz kedvvel ment föl a bankba s szó nélkül dolgozott,
robotba.
Kilenczkor elővette az egyik almáját, kitisztította belőle a rothadt
részt. Szórakozottan harapott egyet-egyet belőle s néha a könyvből
felnézve, sokáig egy-egy jelentéktelen pontra függesztette szemeit,
mintha keresne valamit. Megint átszámított egy lapról a másikra egy-egy
numerust, de nem ment ugy a munkája, mint máskor. A pénztáros sürün
pillantgatott át hozzá, ma nem idegeskedett vele, hanem sajnálta a rosz
kedvéért.
– Mi bajod? – kérdezte tőle. – Rosz az almád?
Csősznek sok minden szaladt át egyszerre az agyán, nagy bajai vannak egy
szegény családos embernek. Intett, hogy minden rosz.
– Majd megdoblak valamivel, ha nekem ilyen szörnyü képet vágsz.
– Hagyj békét.
– Nem hiszed, nem?
– Hagyj el.
A következő pillanatban egy lágy papircsomag repült a fejéhez a szomszéd
asztalról. Mikor a földre esett, tovább rugta. A pénztáros kaczagott,
felvette a csomagot s kötekedve lóbázta meg a Csősz orra előtt. A csomag
négy oldalról le volt pecsételve s nagy kerek számokkal volt rá irva a
tartalma: 30,000 forint.
– Kellene, ugy-e, rongyos?
Csősz gyöngén elmosolyodott, de már nem felelhetett, mert az üzlet
tulajdonosa lépett be az ajtón. Mind a ketten felállottak s ugy hajoltak
meg előtte. Csősz meg jól végignézte, a mikor elfordult. Ezé az emberé
az a sok pénz, a mit az előbb dobáltak. Van neki még több is, ez a
csomag csak egy kis része a vagyonának. Boldog ember! Hátra dőlve
székén, egy perczig azon gondolkozott, hogy mit tenne ő, ha harminczezer
forintja lenne? Magántanítót fogadna a fiai mellé, szerény banküzletet
nyitna valami kisebb városban, ezt is, azt is, sok mindent lehetne már
azzal kezdeni. Ez járt a fejében egész délelőtt s mikor a főnök valami
kis tévedésért nagyon leszidta a pénztárost, megfogadta magában, hogy ő
emberségesebben bánik majd a személyzettel, mint ez a pénzestarisznya.