Másnap hazaszállingóztak a parasztok. Vanda szomoruan nézett utánuk.
Nagyon megszeretett egy-egy jóképü asszonyt közülök, kezdte egyedül
érezni magát nélkülök. A gyermekektől alig tudott megválni. Semmi
szinpadias nem volt most benne, igazán érzett mindent. Egy kis fiu ott
felejtette az ostorát, a mivel a társait szokta hajtani, mikor a hátukon
lovagol. Ezt az apróságot bevitte magához s az ostort felszurta a tükör
mellé. A gyermek csinál majd másikat helyette, egy kis füzfaágra fölköt
egy darab ócska madzagot s készen van az uj ostor.
Az idő is enyhült. A goromba orkánt langyos tavaszi szél váltotta fel,
dél tájban ki lehetett nyitni az ablakokat is, szinte ömlött be az
üdeség s a napsugarak friss tánczot jártak a padlón. A lány az ablak
mellé hozott egy nagy karosszéket s rákönyökölve a párkányra, nézte a
falut, pedig sokszor nem látott belőle semmit, ugy elfoglalták a
gondolatai. Telve volt nagy gondokkal, érett, fejlődött az agyában
valami, maga se tudta volna megmondani, hogy mit akar, de valamit nagyon
szeretett volna. Ha ilyenkor a báró meglepte, még inkább elkomorodott s
szép sugár termete előregörnyedt a székben, mintha igazán beteg volna. A
báró nem is sokat háborgatta, érezte, hogy terhére lenne. Vadászott,
átjárt a szomszédokhoz, nagyokat mulattak s kitért a felelet elől, ha
valaki a lányról kérdezősködött. Vele született gyöngédsége nem engedte,
hogy közpréda legyen a szeretője neve. Mindent a maga utjára hagyott,
várta, hogy mi lesz a dolog vége, tudta, hogy egyszer majd megszólal
magától is, hát nem zaklatta.
Egyszer meg is szólalt a leány.
Egy este azt kérdezte a bárótól.
– Megint elmegy Viktor?
A báró érezte, hogy most beszélni akar a leány s bátorítani igyekezett.
Leült melléje, kezébe fogta a kezét s másik tenyerével gyöngéden végig
simította a haját, mintha apja lenne.
– Itthon maradok, ha akarja.
– Maradjon, egy pár nap alatt annyi minden összegyült a fejemben, hogy
most talán el tudom mondani, ha egy kicsit biztat rá.
– Mondja, lányom, mondja… Nem lesz valami nagy sületlenség? – Mosolyogva
simította végig a leány arczát.
A lánynak nem sok bátorsága maradt már, ujra huzódozott s szerette
volna, ha bele se kezd az egész beszélgetésbe. A báró jóakarattal nézett
reá és várt. Egy cseléd bejött s meggyujtotta a szamovár alatt a
borszeszt. Egy kis asztalra a kemencze mellé kikészítette a csészéket és
a czukrot. Székeket tett oda, az alatt a leány nem beszélhetett, de
összeszedhette magát. Mikor a cseléd kiment, elkészítette a teát,
felgyujtottak egy halvány fényü lámpát s egymással szembeülve
hallgattak. A leány sok rumot öntött a csészéjébe s megkerülni
igyekezett, azt a mit mondani akart. Besüppedt a székbe s beszélni
kezdett.
– Tanítónői diplomám van, az igaz, hogy német, de egészen jól beszélek
magyarul. Nem lehetne azzal nekem valahol állást szerezni?
A báró tágra nyitotta a szemeit s ugy nézett reá.
– Tanítónő akar lenni? Minek az?
A lány elgondolkozott s rászegezte szemeit egy pontra a sarokban, hogy
ne is pillanthasson a báróra.
– Sok okom van reá. Az első az, hogy nagyon megutáltam már ezt a
haszontalan életet. Nem vagyok még olyan rosz, hogy ne lenne számomra
visszatérés. Ha valahova messze elmennék, nem mondhatná rám senki, hogy
ni: ez valaha ki volt. Tisztességes, jó leány akarok lenni, érzem, hogy
szivem van hozzá. Nem tudom már tovább kiállani, hogy igy nézzenek reám.
– Mutatta is, hogy hogy néznek reá az emberek, le, mélyebbre pillantott,
mint a föld.
A báró komolyan hallgatta s részvéttel nézett reá. Ez fölbátorította a
leányt s most már biztatás nélkül beszélt tovább.
– Lássa, nem tudok ugy elmondani mindent, a mint érzem. Tudom, hogy
különös az egész. Egy lány – olyan, mint én – egyszerre csak azt mondja,
becsületes akarok lenni. Nem nevet ön most magában rajtam?
– Nem.
A leány ráfigyelt, hogy vajjon igazat mond-e? A báró olyan komoran
nézett maga elé, hogy a lánynak köny szökött a szemébe.
– Ugy-e lehetetlen az, a mit mondok?
– Nem, nem, csak gondolkozom, de most ne beszéljünk erről többet.
Fájdalmasan kérdezte a leány:
– Unja?
A férfi majdnem megharagudott erre a kérdésre.
– Olyan semmi embernek tart engem, a ki unja az ilyen beszédet?
– Nem, nem azt akartam mondani. Ne haragudjék.
A báró bucsuzott s azzal ment el, hogy majd folytatják holnap.