Az éjszakájukat különböző módon töltötték el. A leány nyugodtan, a
csendes álmodók egyforma, mély lélekzetével aludt, a báró pedig az
éjjeli lámpa fényét nézve gondolkozott. Nem azon töprengett, hogy mi
lesz a leánynyal, hanem, hogy mi lesz ő belőle, ha a leány elmegy
mellőle? Roszul érezte magát arra a gondolatra, hogy nem fogja többé
látni, látta, hogy őszintén, nemcsak a pénzéért vonzódik hozzá s ilyen
viszonynyal még nem igen találkozott.
Tegnap óta másként is gondolkozott róla. Érezte, hogy nem üres és mikor
a szemébe nézett, őszinte mélységet látott benne. Boszankodott azon,
hogy ezt eddig nem vette észre s erre is csak ugy nézett eddig, mint a
többi ilyen fajtáju leányra.
– Pedig nem olyan, határozottan más, mint a többi.
A maga életét pedig soha se látta üresebbnek, mint most. Futás a faluból
a fővárosba és vissza, minden czél nélkül. Egy olyan teremtést adott
karjaiba a végzet, a ki több, mint az a közönséges nivó, melyre
szerelmeiben leereszkedett és azt sem értette meg mostanáig. Nincsenek
gyermekei, még a névre se gondolt soha. Most mit tegyen?
– Ej, hogy ezen még csak gondolkozni is lehet! Ez már magában gyöngeség.
Reggel mosolyogva csókolta meg a leány kezét, ezt még sohse tette eddig.
– Feleségül jön hozzám, leányom, jó lesz?
A leány elhalaványodott s ijedten nézett a báróra. Nem tudta mindjárt
elhinni, hogy komolyan beszél.