Másnapra se változott semmi. Az utakat befujta a hó, egy feszületből
csak a szenvedő Jézusarcz s a kereszt tetejére lerakodott idomtalan
hótömeg látszott, ott lehetett sejteni valami utfélét, de nem
próbálkozott neki menni senki. A kastély kéményeibe besüvöltött a szél s
fütyölve verte ki a kályhák ajtaján a füstöt. Csupa homály, szürkeség
mindenütt.
Délfelé egy nyakig havas ember állított be a kasznárhoz. Fáradtan
lihegett, nagy munkájába került, mig átverte magát a havon. Sokszor
belesüppedt a fuvásokba, hogy csak a kucsmája teteje feketéllett ki a
végtelen fehérségből s csoda, hogy meg nem ették a farkasok. Az
állomástól jött s alig nyögte ki a hirt.
– A nagyságos ur jött meg a kisasszonynyal. Tessék szánkót küldeni
eléje.
A kasznárné nagyon megijedt s ugy nézett az urára, mintha mondta volna:
no látod, mondtam. Az ember azonban nyugodtan maradt, négy jó lovat
fogott be egy könnyü szánba, s egy csomó cselédet elindított utat
csinálni s maga a kapuban várta meg a bárót. A hirre rendbe
szedelőzködött a népség s elkészültek arra is, hogy most mindjárt
kidobják valamennyiüket a meleg fészekből.
A kisasszonyt már ismerte itt mindenki. Annyit tudtak róla, hogy
komédiásné fenn Pesten, szeretője a nagyságos urnak s néha lejönnek ide
mulatni. Olyankor ott áll az orfeum hirdetésein, hogy: Vanda beteg.
Egyes tapasztalatlanabb ifju urak még sajnálkoznak is felette: szegény –
ő pedig lenn a falun éli a világát, iszsza a frissen fejt tejet,
előveszi a legfalusiasabb szoknyáját, adja a háziasszonyságot s ő mulat
a legjobban a felett, hogy milyen furcsa is igy az élet. A báró is
csendes falusi ember lesz mellette, szinét se látják egy pár hétig a
városnak. Olyan gyönyörüségekre vetemednek, mint például a
kukoriczafosztás s nem győznek bámulni azon, hogy vannak emberek, a kik
ezért a nagy mulatságért még pénzt is kérnek. A mikor megunják, hamar
fölszedik magukat s visszaszaladnak Pestre.
A lovakat négy jármosökör segítette ki az uton, mert elakadtak. Jámbor
bambasággal huzták maguk után a kis szánkát s lekanyarodtak az istállók
felé a kastély feljárója helyett. A báró gyorsan kiugrott a szánból s
gyöngéd figyelemmel segítette ki a bundák közül a kisasszonyt. Csak
mikor már a leány is leszállott, vette észre az udvaron a nagy
sokadalmat.
– Mi van itt, vásár?
– Méltóztassék megengedni – védekezett a kasznár – rettentő idő volt
itt. Ezek a szegény emberek nem maradhattak bátorságban otthon. Minden
perczben elseperhette volna a vityillóikat a vihar; behivtam őket ide.
Nem tudtam, hogy hazajön a báró ur s derekasan rendbe szedtünk volna
mindent, ha elmulik ez az istenverte idő.
A báró kedvetlenül hallgatta s boszankodva intett kezével. – Jól van
hát, ha már idecsődítette őket a nyakamra, hát csak maradjanak. – Karját
nyujtotta a kisasszonynak s felindult a lépcsőkön. A nagy bundaszag majd
elszédítette, de a leány gyorsan válaszolt:
– Ugyan, Viktor, ne legyen olyan gyáva.
– Meg kell itt fulladni.
– Nézzen nyájasan, jól fog esni ezeknek a szegény embereknek.
– Még azt is? Nem elég hogy kiturnak a házból?
– Maga fád. – Gyere ide kicsi fiu ne félj, nem bántalak. – Egy kis
paraszt gyerkőczöt édesgetett magához. A gyerek hamar felbátorodott,
verekedni kezdett a szép uri asszonysággal s kis kövér kezeivel
belekapaszkodott a hajába.
– Fáj, te ne huzd!
– Ereszd el a kisasszonyt, te Pista! – ijedezett az anyja.
A báró felvonta a vállát, mint a ki mutatni akarja, hogy nem tud
kitanulni minden szeszélyt s bement a szobákba. Lassankint a lány köré
gyült a többi gyermek is. Csókoltatta magát velük s hatosokat fizetett
nekik minden csókért. Leterítette a nagykendőjét a padlóra, elkérte az
anyjától a legszebb kis gyereket s járni tanította. A többi kis maszatos
belefogózkodott a ruhájába, kiabáltak reá, kaczagtak, mulattak s
egyszerre jó barátok lettek. A leány arczára pedig kiült valami őszinte,
igazi öröm, eszébe se jutott, hogy elhagyja őket. Egyszerre megszerette
a sok apróságot a nagy ragaszkodásukért s önkénytelenül az jutott az
eszébe, hogy milyen jó volna, ha neki lenne egy gyermeke.
Valahol falun maradna s ő ki-kiszöknék hozzá. Nagyon szeretné.
– Nem jön még be, Vanda? – kérdezte a báró az ajtóban.
– Mindjárt, csak még egy kicsit hagyjon.
– Meghül ott a földön.
– Dehogy.
– Ne akaratoskodjék, legalább öltözzék át előbb. Jöjjön, felhozták már a
ládáit.
A leány szeretett volna még maradni, de ránézve a báróra, annak az
arczán is őszinte aggodalmat látott. Ez meghatotta. Egyszerre mintha jó
férjet látott volna benne, szivesen engedelmeskedett, lerázta magáról a
sok apróságot s bement öltözni. A gyerekek tátott szájjal bámultak utána
s az asszonyok maguk közt áldani kezték.
– Milyen jó lélek, áldja meg az Isten.
A leány sehogyse tudott rendbejönni benn a hajával. A szőke hajhullámok
végig omlottak a vállain, ha egy csomót rendbeszedett belőle, kibomlott
a másik fele. Ügyetlen is volt az ilyen munkában, szégyenlette magát, a
mikor sehogy sem tudott boldogulni. A báró fölhivatta a kasznárnét, hogy
segítsen. Az aztán segített is a maga módja szerint. Beerőszakolta két
nagy fonatba az egészet s fölszegezte a fejére egy nagy kontyba vagy
tizenkét hajtüvel. Elmosolyodott a leány, mikor a tükörbe nézett.
– Talán nem jó? – aggodalmaskodott a jó asszony.
A leány sietett megnyugtatni. Ugy nézett ki ezzel az egyszerü
hajtekercscsel a fején, mint egy parasztleány, csak a selyemkendő
hiányzott a nyakáról. A jó asszony tipegett körötte jobbra-balra,
lesimította a ruháját, megnézegette innen-onnan, hogy egészen rendben
legyen s nagy gondoskodást fejeztek ki szemei. A leány ugy magában nem
tudta elgondolni, hogy miért ilyen jó hozzá mindenki? Szeretik? De hát
miért, semmi érdeme sincs reá. Valami anyás vonást látott az öregasszony
arczában, mert egyszerre elérzékenyedett. Mikor utoljára itt volt a
báróval, igazán csak sportból jött faluzni, ezeket az embereket meg se
látta. Milyen egyszerüek, jók, becsületesek, lesütötte szemeit az öreg
asszony előtt s a földre nézve gondolkozott.
– Van leánya? – kérdezte egyszer gyorsan.
– Nincs, csak egy fiam, katona az is. Miért kérdi a kisasszony?
A leány majd kiszalasztotta a száján, hogy: fogadjon engem leányának, a
mig itt leszek – de elszégyenlette magát. Izléstelenség lenne ilyent
mondani. Egyedül szeretett volna maradni, az öreg asszony észre vette
ezt s kiment a szobából.
Künn hiába zörögtek a gyermekek, a szép asszonyság nem hallotta meg
őket. A bárónak is azt mondta, hogy egyedül akar maradni.
– Beteg?
– Az.
– Mondtam, hogy meghül ott a hideg kövön.
– Nem az a bajom, egyéb, sok minden. Majd máskor beszélek róla, most nem
tudok.