Olyan időjárás volt itt a mult héten a milyenre senki se emlékszik
vissza. Szilaj, ordítozó szél rohant végig a pusztákon, a gyolcsos tótok
szekerét befordította az árokba, a lovak összedugott fejjel,
orrlikaikból egymás szügyére fujva a gőzölgő párát, remegve állottak meg
az országut közepén. Recsegve dültek ki a fűzfák, a leomlott törzseket
ugy hurczolta továbbb a vihar, mintha föl akarta volna szántani a havat.
Egy csőszkunyhót eltelepített a másik határba s a parasztok házairól
leszedte a fedelet. Hegyeket rakott a hóból, meg elfujta ujra, hogy
megint felépítse valahol másutt, fagyával megdermesztett mindent, ugy
hasogatta az ember arczán a bőrt, mint a szekercze suhogása
belenyilallott az agyba. Az asszonyok sírva szaladtak a paphoz, hogy
huzassa meg a harangot, a férfiak komor nyugalommal bámulták ezt az
istenítéletet s találgatták, hogy mikor lesz vége. Az uradalmi kasznár
pedig szétküldte a béreseket a faluba, megmondani, hogy a ki fél a
házában maradni, jöjjön a kastélyba.
Egy félóra se telt bele s tele lett a kastély tornácza reszkető, síró
asszony- és gyermeknéppel. Már annyian voltak, hogy nem lehetett járni
közöttük. Miklós, a hajdu, be is fütött nekik a két nagy czifra
cserépkályhába s a mint a zárt folyosón terjedni kezdett a meleg,
gőzölögni kezdtek a párolgó ruhák, valóságos felhő szakadt fel egy-egy
átázott bekecsből, ki kellett nyitni nehány üvegtáblát, mert
elviselhetetlen lett a levegő. A nép pedig folyton jött, már majdnem a
kasznárékat szorították ki a lakásukból, istálló, cselédszoba, a sok
béreslakás mind tele lett velük. Zsongtak mint egy nagy méhkas,
szokatlan, idegen lárma verte fel a máskor csendes udvart.
A kasznárné aggodalmasan járt a férje után erre-arra. Egy nagy
keszkenőbe ugy be volt bugyolálva a feje, hogy alig lehetett megérteni a
szavát.
– Meglátod, Ferencz, hogy baj lesz ebből a dologból.
– Ugyan mi lehetne?
– Elmaradhattak volna ezek otthon is.
– El is pusztultak volna.
– Megharagszik a báró.
– Majd meg békül.
– No no, nem te vagy az ur. Észre se veszed s künn vagy az uradalomból.
– Ezért? – s rámutatott a nyüzsgő embertömegre. – Talán csak nem olyan
lelketlen ember, hogy veszni hagyja őket. Ha igen, ugy nem bánom, ha
elcsap. Van más uraság is.
Később a kasznárné fejéről is lekerült a nagy szürke kendő, egy
fagyoskodó gyermeket bugyolált bele, maga meg keszkenő nélkül is
kipirult a nagy munkában. Ennyi ember között igazságot tenni nem
gyerekség. Enni adott annak, a ki nem hozott tarisznyát magával, a
gyermekeket elparancsolta a fal mellől, mert már firkálni kezdtek rá
egy-egy kurta plajbásszal; ha összevesztek, kibékítette őket s a
melyikkel nem birt az anyja, annak jót vágott a hátára a husos
tenyerével s rá kiabált, hogy mindjárt kidobja a farkasoknak. Mikor
alkonyodott, meglánczolták a kutyákat, nehogy lehuzzanak valakit, a ki
még jönni találna s hamar elcsendesültek, mert mindenkit elcsigázott ez
a borzasztó nap. Mikor békülékeny, szelid pofával feljött a hold, már
csak az a lassu zümmögés hallszott az egész nagy lármából, a melylyel
sok ember suttog. Szegényeknek volt mit megbeszélni, hogy vajjon mit is
ad hát holnapra az Isten?