A bénaság lassan-lassan leköltözött a lábakba. A kicsi asszonynak megint
kigyult az arcza, beszélt, szörnyü hamisan, de azért nagyon kedvesen
énekelt az ágyban, nevetett – csak járni nem tudott. Mikor már eléggé
megerősödött, beleültették egy szomoru háromkerekü székbe, majd
elveszett benne s igy tolták egyik szobából a másikba, meg ki a kertbe,
jól betakargatva, mint a kis gyermeket. Egész nap csicsergett a sok nagy
keszkenő között, összebeszélt annyi sok badarságot, a mennyit egészséges
korában soha, kedvet kapott az élethez s tréfát csinált szegényke a nagy
bajából.
– Nincs nálam nagyobb asszonyság, mindig kocsin járok.
– Édes kis betegem! – igy szólította az ura s szeretettel simogatta
végig a rövid szőke haját. – Járunk mi még gyalog is, az lesz ám az
uraság!
– Huzzál a tóhoz, ott jó lenni.
– Miért Márika?
– Ott brekegnek a békák.
Mindenben örömet talált. Ha egy napsugár a térdén tánczolt, nevetett
neki, tapsolt örömében, ha valamelyik bátor galamb ellopta a kezéből
kenyeret; s édes nyugalom ömlött el az arczán, ha arra az erős emberre
nézett, a ki reggeltől estig szivesen, az unalom legparányibb vonása
nélkül tologatta le és föl a kocsiját.
– Édes, kedves jó uram…
Gyermekes önzéssel beczézte, simogatta a béna lábait. Ezek nélkül nem
lenne olyan boldog. Szeretne ugyan néha szaladni, vagy fölmenni a
hegyre, mint eddig, de nem, mégis jobb igy. Közel van mindig hozzá az
ura s milyen nagyon szereti. Jó igy élni, betegen.
Egyszer nagyon megijedt. Az orvosok ujra összeültek tanácskozni s
kimondták, hogy el kell mennie a sárban fürödni. Mi lesz, ha meggyógyul?
Ujra napokig kell sóvárognia az ura után, most pedig mindig az övé.
Istenem, Istenem, de szomoru lenne.
– Majd jövőre, később, hagyjanak csak itthon, hagyjanak…