A nagy Derék familiában a legkisebb legény volt az öreg gazda. Ősi
hagyomány volt ez. Valamelyik szépapjuknak, mikor még a bölcsőben
gőgicsélt, azt mondta az apja, hogy: te, te kicsi öreg gazda. Az ember
nagy szeretetében sokszor öreg barátját _kis fiamnak_ nevezi s a kis
öcscsét _édes apámnak_ szólítja. Ez az a nyelv, a melyben minden meg van
engedve s még a képtelenség is fölirható a nagy szeretet rovására. Mikor
aztán egy kis Derék megszületett, azonnal megkapta a czimet is. Piczi
eper száján két oldalt fehér cseppekbe gyült az édes anyatej, de azért
már öreg gazda lett a házban. Az is maradt mindaddig mig valami utána
következő kis öcs ki nem ütötte a méltóságból.
Általában a Derék familiában kevés becsülete volt a leánynak. Csak fiu,
mindig fiu kellett nekik, mert az teszi erőssé a családot és a nevet. A
lányok nem kaptak semmi titulust bölcsőikben s ha már felnőttek, nagy
hamarosan igyekeztek férjhez adni őket.
– Hamar, hamar, ki a familiából; – mondták az öregek.
Minden Derék generáczióban volt egy-egy Pál is. Ez is a hagyományok közé
tartozott. A legöregebb Derék Pál alapította meg a családot mostani
mivoltában. Addig parasztok voltak és szegények. – Az nemességet és nagy
vagyont szerzett s azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig
Pálok lesztek. Lehet ez csak olyan szólás-mondás is, hanem azért az
utódok hivek maradtak hozzá. Igy aztán néha nemcsak ifjabb, legifjabb és
legeslegifjabb, hanem pataji, fekete, fehér, jókedvü és szomoru Pálok is
voltak a familiában, a mint ezt a falujok, koruk és természetük magával
hozta.
Egyszer aztán megszakadt a sorozat. Mintha ketté metszték volna késsel a
Derék familia könyvét. Nem következett senki. Az öreg Pál megelégedett
egy fiatal Pállal – az öreg gazdával – no meg akadt még néhány leány is
a háznál, de azok nem számítottak. Szépek voltak, kedvesek voltak, jól
is mentek férjhez, de hát mi haszna van ebből a familiának?
Az öreg gazda pedig rosz utra tévedt. Keveset tanult és sokat rajzolt.
Az apja szakszerü gazdát akart nevelni belőle s festő lett.
Az öreg Pál dühöngött, a mikor meghallotta, hogy a fiu kiszökött
Münchenbe. Irt neki egy mérges levelet, az volt benne, hogy ne merje a
család becsületes nevét pacsmagolók közé vinni és hogy nem ad egy
krajczárt se tovább, no meg, hogy lelövi az utczán, vagy bárhol, a hol
találja. A nagyasszonynak is elolvasta a levelet. A jó néni kissé
erősnek találta a kitételeket, ámbátor, hogy ő is nagyon haragudott, a
miért a fiu letért a becsület utjáról. Az öreg Pál azonban semmit sem
változtatott az iráson, hanem elküldte ugy, a mint meg volt irva.
– Hadd érezze a kezem sulyát – mondta s dobogó lépésekkel, roppant
nagyokat pöfékelve járt föl s alá annak a Derék Pálnak a képe alatt, a
ki azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. A
legrégibb Pál meg lehet elégedve. Ugy lesz a dolog, hogy meg kell halni
annak a kölyöknek éhen, vagy visszajön az apjához kezet csókolni. A
nagyasszony sem hagyott föl a haraggal, mert rettenetes dolog az, hogy
az ember ilyen nagy bánatra szolgál rá az anyaságával, hanem azért egy
dobozba csomagolva kiküldött a rosz fiunak egy sütet friss pánkót az
idegen országba. Az öreg Pál ugy mutatta, mintha nem tudna semmit a
dologról, csak magában mormogott.
– Abból ugyan nem él meg, küldjed, küldjed.
Azt persze nem tudta, hogy a nagyasszony ezüst tallérokat süttetett bele
a tésztába. Aztán együtt duzzogtak, szóval nagyon haragudtak arra a
kölyökre, a ki igy letért a becsület utjáról, holott tudja, hogy ő az
öreg gazda a háznál.
Mikor haza küldte az első képét, egy napig föl se bontották a ládát.
– Vissza fogom expediálni – mondta az öreg Pál s körülnézegette a láda
szélén a szögeket, hogy vajjon megbirja-e az utat Münchenig. Megbirja,
holnap visszaindítják. Jól le van szegezve. A nagyasszony is
helybenhagyta az ötletet. Vissza kell küldeni, hadd lássa, hogy semmi
örömet sem szerez a szüleinek s eltévelyedettségével a sirba viszi őket.
Ezt éreztetni kell vele okvetlenül, egyszerüen vissza fogják küldeni a
mázolást. Mikor aztán az öreg Pál lefeküdt s horkolni kezdett a jó álmu
öreg emberek módjára, a nagyasszony szép csöndesen kisompolygott a
szobából, a szekrény tetejéről leszedte a szerszámokat, harapófogót,
vésőt, kalapácsot s a láda mellé térdelve, nem sokat törődve azzal se,
hogy bepiszkolja a szép öregasszonyos ruháját, fölfeszítette a födelet.
Majd visszakapta a fejét, mikor megpillantotta a képet. Az ő házuk volt
a vászonra festve s a nagyasszony a verandán állott a festményen, olyan
hiven és igazán, mintha csak élne. Beszaladt az öreg Pál után s
fölzavarta az ágyból.
– Gyere, gyere, öregem, mutatok valamit.
– Olyan sietős?
– Az, az.
Ketten is megnézegették a képet. Az öreg Pál haragudott egy kicsit,
mikor látta, hogy a láda föl van bontva, hanem aztán ugy tett, mintha
megbékülne.
– Szép, szép, jól el van találva.
– Hát engem nem látsz öregem, én is ott vagyok.
– Látlak, jól van találva, akkurátusan jól van, hanem hát engem miért
nem rajzolt oda? Ugy látszik, hogy mégis csak jobban szeret téged, mint
engem. – Aztán zsörtölődött és megint nagyon haragos volt. – Sebaj, nem
adok neki egy krajczárt se.
– De sokba kerülhetett szegénynek a festék meg a vászon…
– Azt megfizetjük, nem kivánjuk ingyen, a fáradságáért is adunk valamit.
Nem vagyunk koldusok, mint ő.
A fiu pedig megátalkodottan tovább folytatta a mesterségét s azon közben
sok levelet irt haza. Jól megy a dolga, szeretik odakünn az édes apja,
meg az édes anyja helyett is, egy kicsit fáj neki ugyan, hogy itthon
annyira haragusznak reá, de hát mit tegyen? Követnie kell a hivatását.
– Hát kövesd ebadta – mondta az öreg Pál.
Egyszer aztán még botrányosabb hir érkezett tőle. Házasodik. Egy öreg
kollégájának a lányát veszi el. Nagyon kedves kis kisasszony a
menyasszonya.
Igaz ugyan, hogy csak németül és francziául beszél, de hát nincs is
szüksége más nyelvre. Haza ugy se jön soha, mert itt nagyon haragusznak
rájuk. Az öreg Pál hangosan betüzgette el a levelet s aztán sokáig
hallgatott.
– Tudsz-e németül? – kérdezte aztán a nagyasszonyt.
A nagyasszony csak vállait vonogatta s nagyon elkényszeredett arczot
vágott a kérdésre.
– Hát francziául? – kérdezősködött tovább az öreg Derék.
– Nem tanultunk mi ilyen hiábavalóságot – mondta a nagyasszony.
– Hát beszélj a menyeddel. Kellett ez neked?
– Miért éppen nekem? Te se tudsz semmi idegen beszédet.
– Nekem nem is kell, mert én szóba se fogok állani velük.
– Én se – és most már megint nagyon haragosak voltak. Mind a ketten
külön-külön megírták a fiunak, hogy a biblia szerint, a ki nem tiszteli
az apját és anyját, rövid életü lesz a földön s hogy a Derék familia
vére olyan vér, a melybe nem elegyedett még se német, se franczia, se
sváb. Inkább próbálja meg kiengesztelni őket és jöjjön haza. Nehezen fog
ugyan menni, mert nagyon haragusznak, hanem azért meg lehet próbálni.
Egyszersmind semminemü áldásra ne számítson, ilyen áldatlan frigygyel
pedig nem fog sokra menni. Az öreg Pál a maga levelében még azt is
megirta, hogy lelövi, akárhol találja, mint a kutyát, mert nem türi a
családján ezt a gyalázatot. A nagyasszony pedig azt irta a levele
végére, hogy nagy titokban ugyan, de mégis szeretné látni annak a német
kisasszonynak a portréját s inkább szeretné, ha barna lenne, mint szőke,
mert ő is barna volt fiatalabb korában, mig meg nem őszült abban a nagy
keserüségben, hogy ilyen eltévelyedett fiut szült a világra. Egyebekben
mellékel száz forintot bokrétára s ha diszmagyarban akarna esküdni, hát
elküldi a csattokat és lánczokat, a miket még a legöregebb Pál kapott
ajándékba a királytól. Hadd bámuljanak a németek.
A fiu azzal felelt, hogy már késő minden, mert megtörtént az esküvő. Ő
frakkban állott az oltár elé…
– Gazember – mormogta közbe az öreg Pál.
– – – a leány pedig fehér selyemben esküdött.
– Persze németül, szép lehetett. Az ilyen házasság nem is érvényes! –
kiáltotta az öreg s megrugta a lábainál heverő kutyát, a mely pedig
igazán nem tehetett arról, hogy ilyen botrányok eshetnek meg a mai
világban.
A kis asszonyka pedig nagyon roszul viselte magát. Előbb egy franczia,
aztán egy német levélben csókolt kezet az öregeknek, de nagy haragos
megjegyzéssel ment vissza mind a két ákom-bákom.
– A ki velünk beszélni akar, az tanuljon meg magyarul, – vágta ki az
öreg Pál.
– Talán visszafordíttatjuk öregem valakivel magyarra, – tanácsolta a
nagyasszony.
– Nem kell – kiáltotta az öreg. Ugy tetszik, hogy te nem is haragszol
reájuk.
– De igen, igen, mondta a nagyasszony.
Egy év mulva kis leánya, két év mulva másik kis leánya született a német
menyecskének. A fiu hüségesen beszámolt a családi eseményekről, itthon
azonban sehogy se tetszett a dolog. Az öreg Pál rettenetes haragra
lobbant.
– De öregem, hiszen nem tehetnek róla. Ha az Isten ugy adta…
– De tegyenek róla! – mérgeskedett az öreg s egész nap nem lehetett
szóbaállani vele.
Egyszer aztán három év után távirat jött Münchenből. Csak annyi volt
benne:
– _Megjött az öreg gazda._
Az öreg Pál összevonta a szemöldeit s megrántotta bozontos bajuszát
jobbról is, balról is, megsimogatta a kutyát s megölelte a nagyasszonyt.
– Készülj föl, megnézzük azt a kölyköt.
Készültek, de azért most is nagyon haragosak voltak.