Az asszonyka meghült a jégen, vagy talán egyéb baja esett ennek a
törékeny kis jószágnak, most is tanácskoznak még rajta az orvosok.
Tulságosan finom idegei kegyetlenül megsinylették a bajt, akármi volt
is, egyszerre megtagadták a szolgálatot. A kis fehér asszony ugy feküdt
az ágyban, mint egy porczellánbaba, nem tudta megmozdítani sem a karját,
sem a lábát, csak szelid szeme kutatott ide-oda a szobában, nagyon
keresve valakit. Nehezen lélegzett, néha majd elfulladt, féltek, hogy
még a reggelt sem éri meg. A grófot a kártya mellől hivták haza,
boszankodott is, mert igen sokat vesztett már s vissza akarta nyerni a
pénzét. Mikor azonban meglátta a beteg asszonyt, egyszerre elfelejtett
mindent. Megijedt mozdulatlanságától, lerogyott az ágy szélére s
értelmetlenül, zagyván beszélt, mert nem volt képes rendbeszedni az
agyát.
– No, Mariska, kicsike, mi lesz, mit akar? Beszéljen! Hol fáj! Édes
kicsi betegem, no… no…
A doktorok elkergették az ágytól, de csak visszajött ujra. A halvány
merev arczocska gyöngén elmosolyodott a párnán s szeretett volna
fölemelkedni, de nem birt. A gróf kiolvasta szeméből a vágyát, karjai
közé vette. Az asszonyka boldogan lehunyta a szemét s csendesen
suttogott valamit.
– Ne fél, nem leszek beteg.
– Ne is, Márika, ne is!
Az asszony már rég ideje először hallotta ezt a kényeztető kedves
megszólítást. A nagy erős ember még sokszor ismételte s olyan erősen
szorította magához a kis beteg testét, mintha a magáéból akarna meleget
adni bele.
– Márika! Márika!
Az asszony folyton mosolygott, boldogság ömlött el az arczán. Meghalni
akart ebben a nagy szerelemben. A férfi egyszerre érezni kezdte, hogy
mellén csendesebben kalapál az asszony szive s rémülten felugrott.
– Doktor, segítsen!
Az orvosok kituszkolták a szobából s pár percz mulva már jelentették,
hogy uj baj nincs, csak a régi, azzal, azzal bajos lesz elbánni.