Volt egyszer egy kis grófné, akkorácska, mint egy jó nagy hajas baba.
Feje is a babáéhoz hasonlított. A szemei alatt mindig égett az arcza,
mintha örökös láza volna s ez a szin minden átmenet nélkül csapott át a
fehérbe. A haja szőke, de olyan rövid és ritka, hogy alig lehetett egy
kis kontyot összecsavarni belőle a feje tetején, a szemei világos kékek,
csupa szelidség bennük, de semmi mélység, ajkai pedig olyan pirosak,
mintha karminnal festette volna be. Törékeny, finom kis teste csupa
ideg, szegény kis asszonyka sokat szenvedett e miatt. Mindent
sokszorosan érzett, persze a bántást is, a miből szintén kijutott a
része.
Szép nagy ember volt a férje, ur tetőtől-talpig. A kis gyermekasszony
ugy nézett föl reá, mintha imádta volna, leste mozdulatait, határtalanul
tisztelt benne mindent s keserü szemrehányásokat tett magának, a miért
olyan gyarló semmiség ő, a szép nagy ember mellett. A gróf is szerette a
kicsi asszonyt, de sokszor alkalmatlan lett neki a nagy ragaszkodása s
ilyenkor türelmetlen volt. Ha napokig elmaradt a háztól, a kis grófné
nem tett neki szemrehányást, csak nagyon bánatosan nézett reá. – Nem
szeretsz már, azt mondta a szeme. A férj boszankodott, jobban szeretett
volna egy derekas összeveszést, mint ezt a néma panaszt.
– Nem köthetem mindig magamhoz, mondta s ugy tett a könyökével, mintha
el akarná lökni magától.
– Nem is kivánom – sietett mentegetőzni nagyon megijedve az asszonyka.
– Hát mi baja van akkor?
– Semmi, semmi, boldog vagyok.
– Ne vágjon akkor édesem furcsa képeket. Társaság is kell néha az
embernek.
– Kell bizony, hagyta rá gyorsan a feleség.
– Az örökös turbékolást megunja az ember, kinevetnének a cselédek.
A kicsi asszony azt gondolta magában, hogy ő soha se unná meg. Nagyon
édes ugy az élet, ha csak ketten vannak s ha az urának jó kedve van. Be
kell várni. Várt türelmesen, csendes tipegéssel járt föl s alá a
szobákban, ha egyedül volt, ezerszer föltette magában, hogy engedelmes
jó kis asszony lesz s majd akkor bizonyosan megkapja a jutalmát. Az a
szép nagy erős ember az ölébe veszi, lovagoltatja a térdén, játszik vele
olyan játékot, a miben ütni fogják egymás kezét, ő megránczigálja a
bajuszát is az urának, ha fél hogy leesik, átöleli azt az izmos nyakat s
kezet csókol szépen, mint a hogy ez egy engedelmes jó gyermekhez illik,
a mikor vége van a mulatságnak. Csak magában számítgatta a napokat: ma
se, tegnap se, tegnapelőtt se játszottunk, már három napja, bizonyosan
holnap se lesz jó kedve, ez már négy nap – sóhajtott. Istenem, Istenem!
Utóbb már gyakran nagyon sokáig kellett várnia, mig a szép nagy embere
leereszkedett hozzá s megengedni kegyeskedett, hogy az ölébe üljön.
Szomoru dolog ez nagyon egy olyan szerelmes asszonyra nézve, mint a
milyen a piczike grófné. Hova lesz igy az ember? Egészen elsírja magát
nagy titokban s megsavanyodik a nagy bánatban.