Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a
sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk,
maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a
helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is,
Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen
nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan
kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs,
hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson – szóval rosszul
érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott
a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal,
alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el
is pletykázott Lajosékról.
– Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, – mondta, mig a
kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.
– Jól teszi Csige ur. Minek?
Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura,
lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei
mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett
s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis
megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi
mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte,
néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra
gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a
melyen hozzá ment.
Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika
eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet
törődött az urával, mint eddig.
– Most már kapitányné lennék – gondolta magában félve, s mikor
meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem
tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott, a mikor
benyitott a szobába:
– Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni… Ne nézz olyan
bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!
– Mi lelt?
– Semmi, miért jösz be sáros lábbal? – Lajos kapitány lett, Klári irta.
Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott
semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok
rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt,
de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az,
hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor
látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az
arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony
lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett
volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az,
hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi
embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát.
Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat
kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen
dühében és fájdalmában, a mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb.
Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött
benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az
érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az
agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni
egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy
gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy
sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost
kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit
pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.