Fölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit
beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza – igy hivták –
legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez.
Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s
már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem
akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy
megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a
ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az
árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se
bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a
családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.
Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két
leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy
Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos
Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő
is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és
Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal
emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél
lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd
földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen
tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott,
okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami
megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak,
mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata
olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők
kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie.
Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ
majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.
Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át
ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a
megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta
és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó,
jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a
hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat
boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a
ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár
tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az
emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez,
egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott
számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy
találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott
volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs
sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és
csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik
majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta
akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért
a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva
irigyelte Klárikát.
– És én Tamással maradjak? – kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy
gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt
Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még
azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett.
Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek
közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult,
mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.
– Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?