Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha
szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak
jöjjön, – mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem
törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra
készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy
vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig
itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet
nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a
gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe
hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.
A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s
lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével
foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.
– Milyen derék legény ez a Lajos – mondta Klárinak – s hogy megvénült az
én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó
kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az
alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár
tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos
barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel,
mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.
– Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? –
Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a
gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes
ruhájának.
– No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? – Fölemelte
és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe
dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire
másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk.
Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve
azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden
szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent
a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten
huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s
egyszerre ellepte az irigység.
Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:
– Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?
Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:
– Ugyan, hogy gondolja?
Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje
már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes
mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel
a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék
várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás
dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már
unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a
mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy
vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.