Másnap persze, hogy megtudott mindent, hiszen az utczára került már a
dolog. Lujza sápadtan jött haza a piaczról s rögtön elmondta a nénjének
is, a mit hallott. Kettőjök közé tette a nagy husos kosarat s áthajolva
az asztalon, reszketve suttogtak egymáshoz. Néha tölcsért csináltak a
kezükből s azon át beszéltek, jaj, nehogy meghallja valaki.
– Ugy is tudják már, – mondta a leány.
– Rettenetes, rettenetes, suttogta az asszony. Tudtam, hogy valami
nagyon rosz lesz a vége, tudtam.
– Miért is kötötted magadhoz.
– Miért, miért, hagyd ezt Lujza. – Mit csináljak? Mondd, mit csináljak?
– Nem tudom.
– Szeptember van, most jönnének a diákok. Borzasztó! Ráhajtotta fejét a
kosárra és gondolkozott azon, hogy mit kellene tenni? Nem jutott eszébe
semmi. Egyszer csak belefáradt a töprengésbe, abba a stádiumba jutott,
mikor az ember nem érzi, hogy van esze, olyan mint egy tuskó.
Az előszobában valaki csengetett, erre fölrezzent. Lujza kiszaladt ajtót
nyitni s hosszasan nem jött be, valakivel beszélt odakünn. Mikor bejött,
egészen meg volt zavarodva, szepegett mint a gyermek. Nem tudta, hogy
hol kezdje azt, a mit mondani akart, végre valahogy csak belevágott.
– Valaki van itt, de ne ijedj meg.
– Ki az?
– Nem fogsz megijedni?
– Nem, nem, ne félj.
– A férjed.
Az asszonynak egyszerre végig szaladt az esze a tegnapon és mán, egészen
közel ment Luizához és gyorsan, ijedten kérdezte:
– Már tudja?
– Igen.
– És mit akar?
– Majd elmondja. Jere…
– Várj.
Tizenegy esztendő telt el azóta, hogy utóljára látta a férjét, nagyon
váratlanul jött ez a találkozás, össze kellett egy kicsit szednie magát,
a mig elébe megy. Még habozott, hozzányult a kilincshez, meg ujra
visszakapta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, egyszer aztán
gyorsan elhatározta magát s benyitott.