Egy öreg ember ült az egyik széken, nem ismert volna reá, ha nem tudja,
hogy ki. Kezében reszketett a bot és kalap. Szemeit az ajtóra szegezte,
de mikor meglátta az asszonyt, éppen olyan csendes, mozdulatlan maradt
az arcza, mint a milyen azelőtt volt. Az asszony elfogultan, lesütött
szemekkel ült le vele szemben s jó darabig egyik se szólott egy szót se,
mindketten érezték, hogy azt a mélységet, mely kettőjök között áll,
egy-két szóval nem lehet áthidalni. Az öreg ur kezdte el végre a
beszédet, mert örökké csak nem ülhettek egymással szemben hallgatva. Nem
volt a hangjában semmi csengés, s mikor egyszer-egyszer megmozdult a
helyén, azt is azért tette, hogy jobban beleássa magát a szék párnájába.
– Az hittem, hogy boldog vagy Szemző urral. Annyit tudtam, hogy neki is
vannak apró hibái, de hát én Istenem, hiszen ebből bőven van
mindnyájunknak. Azt még sem hittem, hogy ilyen nagyon haszontalan ember.
– Nem jó ember, – mondta az asszony, csak azért, hogy mondjon valamit.
– Nem, nem, most már gondolom. Sajnállak, nem igy kellett volna ennek
lenni. No de mindegy…
– Az én bünöm.
– Az, az, nem is mondom, hogy az enyém. Vagy talán az is, ki tudja? Én
már nagyon férfi voltam, te pedig gyerek, nem lehetett valami sok eszed.
Nekem se volt elég. Most már beleöregedtünk mind a ketten a sorsunkba,
nem vagyunk egy cseppet sem meggondolatlanok, én legalább jól
meggondoltam a magam dolgát. Bizonyosan te is igy vagy vele. Tizenegy
esztendő sok idő, különösen, ha kevés benne a megelégedés. Azt hiszem,
hogy eszedbe jutottam néhányszor…
– Igen, igen sokszor…
– Azaz, hogy ez mindegy. Gondolkozhattál te te rólam igy is, ugy is,
most az semmi. Hogy én emlegettelek-e vagy nem, az is mindegy. A miért
idejöttem az egészen más dolog.
Az asszony nem türelmetlenkedett, bár hosszu volt a bevezetés. Meg se
mozdult a széken, várta, hogy mi lesz.
– A fiad most végezte el a katonaiskolát, pár nap mulva tiszt lesz.
Szegénynek sok baja lenne, ha te is azt a nevet viselnéd, a mit ő. Én
már nem bánok semmit, vén vagyok, a világgal sem igen törődöm, hanem ő
fiatal, előtte van egy dicsőséges pálya, egy és más körülmény könnyen
utját állhatja. Váljunk el törvényesen.
Az asszony várta, hogy ez lesz a vége a beszédnek s nem is tett rá semmi
különös hatást az ajánlat. Eddig és ezután, egészen mindegy lesz az.
Eddig se használta a férje nevét soha. Az öreg ur folytatta.
– Ez bizonyára áldozat neked, de nem kivánom ingyen.
– Nem kérek semmit érte.
– Mindegy, a költségeket én fedezem. Ugy illik, mert én gazdagabb
vagyok. Ha valamiben szolgálatodra lehetek, rendelkezzél velem.
– Nincs semmire szükségem.
Az öreg közelebb huzta székét az asszonyéhoz, egy kis melegség derengett
az arczán. Egy pillanatra ugy mutatta, mintha megsajnálta volna az
asszonyt s lágyabban is szólott hozzá ezután.
– Kérlek szépen, még türelmeskedj egy perczig. A mint tizenegy
esztendeig nem nyitottam be ezt az ajtót, ugy nem fogom felnyitni ezután
se. Ez a negyedóra arra való, hogy kibeszéljük magunkat. Én nem vagyok
vad ember, láthatod. Fiatalabb koromban sem voltam az, hogy lennék hát
most, hogy alig emelem a karom. Nem hallja senki, hogy mit beszélünk s
egy ilyen vén ember előtt fel lehet áldozni egy kicsit a büszkeségből.
Mondd, nincs szükséged semmire? Szivesen adom.
– Nincs.
– Jól van hát. A fiadat sem akarod látni?
– Nem.
– Nem akarnál talán inkább falura menni, gazdaasszony nélkül van egy
majorom. Ha gondolod…
– Nem, nem.
– Sajnálom…
Szemző ur bizonyosan most kelt föl, mert mosdóvizért kiabált a másik
szobában s káromkodott. Mind a ketten egyszerre az ajtóra néztek. A
férfinak majdnem szurt a tekintete, a mint átnyilalott a levegő, az
asszonyét pedig elöntötte a sokáig visszafojtott sírás. Nem tudott már
tovább hazudozni, mikor meghallotta ezt az embert. Ráejtette fejét a
kezeire s a könnyein át, keserüségének szabad folyást engedve, mondta:
– Csak ezt az embert vigyék el innen valamerre, ha lehet.