Az asszonyon határozottan meglátszott, hogy része van a férje
nyomoruságában. Halvány, kicsi teremtés volt, csak sápítozni, sóhajtozni
tudott. Nagyon alkalmatlan lehetett a férjének, mikor még törődött vele
és most sírva beszéli el, hogy mint hagyta ott éjjelenkint csak azért,
hogy a társaival mindig zajosabban és több keserüséggel beszélje meg a
világ dolgát.
– Mit akar a világgal, ha családja van? Törődjenek a nőtlen emberek a
világgal, azok tehetik. Egy házas embernek első a családja, ugy-e?
– Persze.
– No, mondtam én neki, de rám se hallgatott.
– Majd máskép lesz minden.
– Az lenne jó. Forduljon a dolog vagy erre, vagy arra. – Hogy mi ez az
_erre_ és mi az az _arra_, azt nem mondta meg, csak sóhajtott. Nem igen
tudtunk neki mondani semmit.
A Vronszki arczán pedig néhány nap óta valami sunyi tervezgetés ült ki.
Zavaros vonásai között is lehetett olvasni, hogy valamire készül.
Kettőzött figyelemmel, szinte reszketve és félve leste apját a gyermek.
Nem szólott senkinek, de mintha minden perczben azt mondta volna
magában: most, most! – arra készült, hogy oda ugrik az apja mellé és
föltartja, ha tenni akarna valamit. Szegény kis fiu többet szenvedett,
mint az anyja, mert jobban látott. Valami korai ösztön adta meg neki azt
a férfira valló éles szemet, a melylyel be-bepillanthatott az apja
lelkébe. Látta, hogy forr valami benne és félt. Pár nap óta folyton
kisérte, észrevétlenül a nyomában volt mindenütt s figyelte a kezét,
szemeit, hangját.
Vronszki nem tudott róla semmit, ő szabadon közeledett a végzete felé s
ehhez nem kivánt tanut. Minket is ritkábban keresett fel, ha jött is,
gyorsan elment. Sokat szaladgált az utczákon czél nélkül s ha elfáradt,
odaült egy-egy ház falához, mint egy koldus.
Tegnap sebesen ment feléje egy kocsi. A lovak majd letapostak egy
utczaseprő asszonyt s az ágaskodó paripák e perczben nagyobb uraknak
látszottak, mint a mekkora asszonyság egy ilyen szegény asszony. Már
alig volt tiz lépésnyire a kocsi, a mikor Vronszki gyorsan kikapta
zsebéből revolverét s rálőtt. A gyermek elkiáltotta magát a háta mögött:
Apám! Az emberek összeszaladtak, egy rendőr elvette tőle a revolvert, a
másik a kezeit fogta le, még mindig tartottak tőle. A fiu hang nélkül
sírt, sürün folyt végig az arczán a köny. Az összekötözött ember zavaros
tekintete rá is tévedt egy pillanatra, de már nem ismerte meg. Nem
értett semmit, csak messze eltekintve a tömeg feje fölött, ugy állott a
sok ember között, mint egy oszlop.
– Apám, apám! – kiáltott a gyermek még egyszer s megrázta a mozdulatlan
embert. – Én vagyok, nem látsz, ide nézz!
Az apja rá se hallgatott, zavarosan mondott egy pár szót az embereknek.
Mindenki látta mindjárt, hogy milyen emberrel van dolga.
– Csütörtök, sziklák, történelem, a kutyák, száz, ezer, millió…
Minden kerék veszettül kezdett forogni az agyában. Lárma is lehetett
odabenn a koponyája alatt, mert félt behunyni a szemeit, egy utolsó
pillantással inkább kifelé vágyott a világba, a mely épen akkor kezdett
derülni, a mikor elkezdődött az ő hosszu sötét éjszakája.