Már festett, de a királyokkal még soha se jött összeütközésbe. Annál
több baja volt a kiállításokkal. Visszautasították itt is, ott is azokat
a csodálatosan megfestett képtelen ideákat, a melyekkel jelentkezett.
Eladogatta mindenét ugy, amint vették, alig került ki így is a
kenyérrevalója. Lassankint kezdett rájönni arra, hogy hiába beszél,
semmi sulya sincs a szavának. Valami nagyobbra készült, mondta is egy
párszor:
– Ölni, ölni kell már, máskép nem megy semmi.
A királyok után következett az egész világ, czudar, haszontalan minden,
csupa aljasság, tányérnyalás. Azután az Istent káromolta. Az sem segít
már! Napról-napra foszlott le róla a ruha, észre se vette, hogy a
könyöke kiállt a kabátból s elrojtosodott a nadrágja alja, mint egy nagy
keszkenő széle. Mintha végső vonaglásban élne, ugy kapkodott levegő
után. A mienk nem volt jó neki, más, más, a mi az ilyen ember lelkét
élteti. Egyszer titkos társulatot akart összetoborzani. Hogy mi legyen
vele, azt nem tudta volna megmondani, csak valami nagyot akart. Másik
órában már lemondott róla, ilyen emberek semmire sem valók. Az egész
világ felégetni való. Kiválni belőle, ez lehet az egyetlen igaz hivatás.
Felszállani, megtisztulni…
A felesége megunta már odahaza várni, utána jött a kis fiával együtt.
Megirta előre, hogy jön, de ez a levél olvasatlanul hevert a férje
valamelyik zsebében. Vagy az is meglehet, hogy elolvasta, hanem rögtön
el is feledte; nem törődött semmivel, egy-egy perczre szaladt át az
agyán, hogy családja is van, de akkor sem maradt utánuk semmi nyom a
szivében. Mikor az asszony megérkezett, dühbe jött.
– Mit kapaszkodnak belém!
Ez se tartott, csak egy pillanatig, azután rájuk se gondolt. Ha ott
ültek az asztalnál, észre se vette őket.
Az asszony mindig kisirt szemekkel jött közénk és sokat panaszkodott. A
gyermek soha. Csendesen meghuzódott az asztal végén. Tizenkét esztendős
lehetett, de sokkal többnek látszott. Valami csendes, gyöngéd aggodalom
volt a vonásaiban, a mikor az apjára nézett s figyelemmel kisérte minden
mozdulatát. Talán ez nem tetszett benne az apjának, mert ha rá is
pillantott, hamar másfelé fordult. Mikor a mások arczán is ugyanazt a
gyöngéd aggódást látta, még idegenebb lett.
– Mit bámulnak ugy reám!
Magyarázatot nem hallgatott meg, csak ugy odacsapott kezével a levegőbe:
elég, köszönöm. Nem is próbálta mérsékelni senki. Csak haladjon a maga
utján, tudja az Isten, hogy hol lesz a vége ennek az utnak.